1. Sister of Charity

November elseje volt, Mindenszentek ünnepe. Már hazafelé tartottunk a nagyszüleimtől, akik falujának temetőjében nyugszik szinte a fél rokonságom. Szokatlanul meleg volt, és a szél is alig fújdogált, amikor elindultunk. Bár csak nem sokkal múlt el 5 óra, már sötétségbe borult a táj. A Hold is csak egy erőtlen, vékony sarló volt az eddigieknél sokkalta halványabb, sárgás színnel. A csillagok viszont fényesen ragyogtak, szinte beterítették az eget, és már-már úgy tűnt, hogy a Földre akarnak szakadni.

Egy órája ültünk már az autóban, és én még mindig az eget bámultam. A Hold fénye egyre vörösebbé vált, és egyre lejjebb kúszott a horizonton. Soha nem láttam még ilyennek, és éreztem, hogy valami nyugtalanító érzés fut végig gerincem mentén. Kicsit lecsuktam a szemem, majd inkább másik irányba néztem. Újabb furcsaság. Néhány helyen, ahol azelőtt még csak városról sem tudtam, világos volt a fák fölött. Jó, nem azt állítom, hogy 
fényárt bocsátottak magukból, de mégis, földöntúlinak tűnt a fény, ami a fekete lombkoronák mögül jött. A szemem újra a Holdra tévedt. Szinte semmi nem maradt belőle, és úgy öt perc után végleg eltűnt előlem. Az ég egyedül maradt a csillagokkal. Néhány repülőt pillantottam meg, zöld-piros-sárga fényekkel. Ilyet sem láttam még. Egyszerűen hátborzongatónak hatott az egész, és alig vártam már, hogy hazaérjünk. Nagyon rossz érzésem volt.

Ennek ellenére biztonságban hazaértünk, és otthon sem fogadott minket semmiféle szörnyűség. Talán csak az élénk fantáziám játszott velem? Úgy döntöttem, felmegyek a tetőre. 17 évem alatt mindig ez volt az a hely, ahol megtalálom a megnyugtató egyedüllétet, a magányt, és kérdéseimre a választ. Lassan szedtem a lépcsőfokokat, majd kinyitottam a vasajtót. Óvatosan átbújtam a korlát alatt és leléptem a hídról, ami biztonságban köti össze a két panelépület tetejét. Ezek a biztonságos korlátok viszont mindig is akadályozták a felszabadulásomat, ezért mindig otthagytam őket.

Egész közel merészkedtem a háztömb széléhez, majd körbenéztem az égen. Még mindig csak a csillagok ragyogtak vissza.
- Hová tűnt a Hold? Miért volt vörös.. Azok a különös fények... - mondtam magam elé lassan, tagoltan. Próbáltam rájönni a jelentésükre.
- Gratulálok. Kevés ember vette észre mindezt - szólalt meg közvetlen mögülem egy hihetetlenül mély, nyugodt és előkelő hang. Egy kicsit összerezzentem a hallatára, majd a hang tulajdonosa felé fordultam. 

Magas volt, a mellkasáig is alig érhettem. Hosszú, talán derékig érő fekete hajába bele-belekapott a szél, ami itt a tizedik emelet felett már erősebb volt. Hosszú, fekete kabát volt rajta és napszemüveg. A legnagyobb sötétben. Elsőre biztosan azt mondtam volna, hogy ekkora hülyét még életembe nem láttam, hogy koromsötétben még napszemüveget is vegyen fel, de talán a halvány bőr, a nemesi arcvonások, az egész lénye olyan előkelő és tiszteletet parancsoló volt, hogy még csak tegezni sem akartam.

- Még sosem láttam itt Önt - mondtam tiszteletteljes, de mégsem hideg hangon.
- Én viszont annál többször Kegyedet - ő sem tegezett. De mégis, csak még előkelőbb Jelenséggé tette őt ez a beszédstílus. Nyugalmat éreztem. Nem tudom, hogy mégis hogyan került ide, honnan tudta, hogy ide szoktam jönni, semmit sem tudok róla. Mégis a jelenléte megnyugtat, pedig valószínűleg inkább félnem kéne, ha egy vadidegen minden hang nélkül kerül a hátam mögé, miközben alig egy lépésre állok a tető szélétől, közel 40 méteres magasságban. Végül visszanéztem az égre.
- A csillagok viszont szerintem már régen nem voltak ilyen gyönyörűek. Ön nem így gondolja? - kérdeztem rá sem pillantva.
- Tökéletesen igaza van. Tényleg rég volt már, hogy így ragyogtak. És látja? Ott van egy hullócsillag is. - emelte jobb karját az ég felé, és én is arra fordítottam a tekintetem. Bár láttam a csillagot, de semmilyen kívánság nem jutott eszembe, úgyhogy inkább hátra fordultam. Meglepett, hogy újra egyedül álltam a tetőn. Az előbbi idegen már sehol nem volt. Pedig sem lépéseket, sem ajtócsukódást nem hallottam egyik irányból sem. Különös. Vagyis inkább Különleges.


November másodika, halottak napja. Bár tegnap már végigjártuk a temetőt a családommal, azonban úgy döntöttem, hogy a délután folyamán egyedül is felkeresek néhány sírt. Tervemhez méltóan felöltöttem fekete bársonynadrágom, majd egy hosszú ujjú fölé fekete kabátomat vettem fel. Úgy döntöttem, a messzebbi temetőnél kezdem, viszont semmi kedvem nem volt sem busszal, sem biciklivel menni. Gyalog vágtam neki a legalább fél órás útnak. Legalább volt időm kiszellőztetni a fejemet, és elgondolkoznom az életemen. Néha szükségem van ilyen eszmefuttatásokra, különben teljesen összezavarodnék. Agyamban elkezdem felvázolni a helyzetemet. Van egy apám, egy anyám és egy bátyám. Anyám ágán ismertem a családfámat az 1800-as évek elejéig, apám részéről viszont valahol a nagymamámnál kifulladt az egész, nem tudtam összerakni a részleteket. Emiatt hanyagoltam is ezt a részt, és átugrottam a saját életemre. Van egy barátom, akivel már régóta együtt vagyok, de úgy érzem, egyre csak elhidegülünk egymástól. Itt gondoltam meg magam, és inkább csak a varjak károgására koncentráltam, valamint az előttem szinte a végtelenségbe nyúló sínekre, amiken mentem. Ezeken már nagyon régen nem járt vonat, ezért is mehettem rajtuk ilyen bátran.

Több, mint fél órába telt, mire a temető kapujába értem, de azért örültem, hogy egyáltalán megérkeztem. Halkan léptem be a megboldogultak területére, és legnagyobb meglepetésemre úgy tíz méterre tőlem megpillantottam a tegnapi férfit. Ő is észrevett és elindult felém.
- Üdvözlöm - szólaltam meg, mikor megállt előttem. Megeresztett egy halvány mosolyt, és köszöntésképp enyhén meghajolt. Nagyon idegesített, hogy megint napszemüvegben volt, és egyáltalán nem láthattam a szemeit. De most legalább nappali fény volt, így jobban végigmértem, de semmi újat nem fedeztem fel. Ugyanaz a magas, sötétbe öltözött, halvány bőrű és hihetetlenül hosszú hajú férfi, finom arcvonásokkal.
- Csak nem tiszteletét teszi elhunyt ismerőseinek? - kérdezte azon a bársonyos, mély hangján.
- Itt egyetlen ember van csak eltemetve, akivel egyáltalán találkoztam. A többi édesapám családjához tartozó rokonom, akiket nem ismertem.
- És mégis itt van. Tiszteletre méltó tulajdonság - hihetetlen, milyen előkelő hangon, de mégsem fellengzősen beszél.
- Köszönöm - nyögtem ki, és tettem egy lépést a sírok irányába.
- Esetleg elkísérhetném? - kérdezte meg, s mindjárt földbe gyökerezett a lábam.
- Örülnék neki - mosolyogtam rá, s ő a karját megmozdítva célzott arra, hogy karoljak belé. Egy pillanat alatt felfogtam, és néma kívánsága szerint cselekedtem. Csendben lépkedtünk a sírok között. Amikor nagyapáméhoz értünk megálltam, elengedtem a karját, és egy mécsest vettem ki a táskámból. Meggyújtottam, és a kereszt elé tettem.
- Ő volt a nagyapám. De mikorra megszülettem, már rég halott volt.

Ő nem szólt semmit, de mit is mondhatott volna? Újra belekaroltam, és tovább haladtunk azok a sírok felé, amikről én sem igazán tudtam, hogy miképpen is tartoznak hozzám. Láttam, ahogy fejét az egyik fejfa irányába fordítja, és halkan felolvas róla egy szót.
- Maloun... - szinte csak suttogta azon az elbűvölően mély hangon.
- Úgy tudom, francia eredetűek voltak. Nem tudom, hogyan keveredtek a családomba - eresztettem meg egy lágy mosolyt - de igazán szép nevük volt.
- Úgy gondolja? - nézett rám szintén enyhe mosollyal.
- Szerintem különleges.

Újra tovább mentünk, de ezúttal már kifelé tartottam a temetőből.
- És Ön? Ön már felkereste a sírokat, amikért jött? - kérdeztem meg, hiszen egész eddig csak engem kísérgetett.
- Igen, már megtettem. És Kegyed most hazafelé igyekszik? - kérdezett vissza.
- Nem, még egy másik temetőbe szeretnék menni, oda, ahova óvónőmet temették. De az sajnos messze van innen.. Szóval ha megbocsát..
- Esetleg oda is Önnel tarthatnék? - nem számítottam rá, hogy oda is elkísérne, de végül is egyáltalán nem volt ellenemre a társasága. Ő egy jelenség volt számomra, ami megnyugtatott. Szinte úgy mondanám, hogy biztonságot árasztott magából. 

Lassan odaértünk, ahol választanom kellett: maradjunk a műúton, a szörnyen hangos forgalom mellett, vagy vezessem inkább az elhagyatott, csendes, de bokatörő sínek felé, ami nincs is megvilágítva, és lassan elkezdett már sötétedni is. 
- Uram, kérem válasszon, merre szeretne inkább jönni. A hosszabb, de talán kényelmesebb, zajos műutakon, vagy hajlandó rövidíteni a csendes, elhagyatott sínek felé, ahol viszont nemsokára sötét lesz.
- Szívesebben mennék egy csendesebb úton, ahol nincsenek ennyien - adta meg válaszát, aminek őszintén megörültem. Így végül a nekem is szimpatikusabb irányba folytathattuk utunkat.

A sínek mentén rengeteg bokatörően instabil kő volt, a gaz is mindent benőtt, ráadásul már alig láttam, emiatt elég gyakran megbotlottam, de mindannyiszor utánam kapott. Ő bezzeg egyetlen hibát sem ejtett, és mint valami földöntúli jelenség, úgy ment mellettem. Kicsit tovább felejtettem tekintetemet az arcán, mire a szemüvegtől alig láthatóan felhúzta egyik szemöldökét, és felém fordult.
- Mit talál ilyen érdekesnek, Kedves? - kérdezte egyáltalán nem letorkollóan vagy gúnyosan.
- Csak megláttam valami elbűvölően szépet, és ottmaradtak a szemeim - mondtam kissé kitérve válasza elől, de még emiatt is enyhe pír futott végig arcomon. Ezt persze ő is észrevette, és elmosolyodott. Inkább csendben mentem tovább, a lábam elé nézve, nehogy megint megbotoljak valamiben, s végül még tíz perc után odaértünk ennek a temetőnek is a kapujához.

Némi keresgélés után meg is találtam azt a bizonyos sírt. Már a nő nevére is alig emlékeztem, olyan rég volt, hogy utoljára láthattam. Két évig vigyázott rám, és a többi gyerkőcre. Azután én iskolába mehettem, és már harmadik osztályos voltam, amikor értesültem haláláról. Öngyilkos lett. Úgy tudom, elvesztette minden reményét az adósságai miatt. Két gyereket hagyott ezzel anya nélkül. Kicsit elszomorodtam, hiszen így visszagondolva, ez nagyon megrázó. Talán pont egy óvónőtől "várná el" legkevésbé az ember, hogy öngyilkosságba meneküljön az élet elől. 

Egy kezet éreztem meg a vállamon, ami magához húz. Belefúrtam arcom az ébenfekete tincsek közé, és kicsit elkapott a sírás. Ő viszont egy szót sem szólt, és ez így volt tökéletes. Nem volt szükségem szavakra, hangokra, beszédre, csupán csak megértésre, vagy egy kis időre legalább. És ő pont ezt adta meg nekem. Pár perc múlva felemeltem a fejem.
- Köszönöm.
- Nem tesz semmit - újra belekaroltam, s csendben hagytuk el ezt a szomorú helyet. Egészen hazáig elkísért.
- Örülök, hogy Önnel lehettem, de most haza kell mennem. Jó éjt! - hajoltam meg enyhén, de mire felnéztem, ő megint nem volt sehol. Úgy tűnik, a hirtelen és észrevétlen eltűnés az egyik specialitása. De nem érdekelt, hogy csak így itt hagyott, mert valamiért boldog voltam.