1. Fejezet

Az első találkozás

- VÍÍÍÍÍíííííííííí! - zuhanok visítva. Hogy hová? Hogy honnan? Fentről lefelé, azt hiszem. Ha szerencsém van, és nem egy olyan univerzumba jutottam, ahol a lent van a fent, a fent meg a fent... Jaj... Szóval mindegy, a lényeg, hogy zuhogok az áldott anyaföld irányába. De egyáltalán HOL VAGYOK?! Lelesek, hátha látok valamit, amiről behatárolhatom hollétem, de nincs túl sok időm gondolkozni, mert kiló harminccal tépek az egyre gyorsabban közelgő füld felé. Egyetlen gondolat pattog agyamban, akár egy hiperaktív gumilabda. - Nem akarok leesni! - nyehegem újból halkan, csukott szemmel.

Egy pillanatra mintha megállna az idő. Óvatosan nyitom ki most kék színben játszó szemeimet, s pillantok alább. Vagy másfél méter magasan lebegek a föld felett. Azt hiszem, lassan ideje lenne megnyugodnom. Igaz, hogy egy tök ismeretlen helyre teleportáltam magam, de nincs semmi baj, hiszen otthon úgy sem hiányolnak, valahogy pedig csak visszajutok a saját kis csillagomra. Az Andromeda univerzum! Jaj, de imádok is ott élni! Hiszen arrafelé mindenki ismeri Nakamurát, alias Enit, aki minden varázslatot elront. Vagyis engem. A Sparkson én vagyok a leghíresebb és a legügyetlenebb démon. Mert igen, démon vagyok. De ne tessék megijedni, én senkinek sem tudok ártani. De majd megtanulom.

Elkalandozásomat koncentrációm hiányával jutalmazza agyam, így egy újabb magas C kinyikkanása közben újból a szent anyaföld - bár nem tudom, kié - felé húz az a fránya gravitáció. Kaparhatom én a levegőt ezerrel, így is fenékre tottyanok egy hatalmas káromkodás kíséretében.

Újfent tájolok egyet, immár szilárd talajjal alsóbbik felem alatt. Hiába, az átjárónyitás nem épp erősségem. Kötöttem már ki mások fürdőszobájában, kiskertjében egy talicska trágya mellett, - mikor nem volt szerencsém, benne -, egy szépséges varanggyal farkasszemet nézve ez tavacskában.

Most azonban egy dühös aranybarna szempárba mereszthetem kék látószerveim, nem pedig valami békuci gülü szemecskéire. Sajátjaimat éppen a kinyomkodástól félthetem, hiszen valami morgásfélét is hallok. Pár centivel lejjebb két agyar figyel ki a keskeny felső, de duzzadtabb alsó ajkak közül. Homlokán kék félhold, arcán két-két lila csík, melyek szemeit is szegélyezik. Kicsit távolítanom kellene a túl közeli képről, így jobban behatárolhatom az ismeretlen jövevényt. Vagy az én lennék?

Kis híján újból skálázni kezdek, rögtön két oktávot átszelve, ám inkább visszafogom magam, ki tudja, ez a fehér nacis ürge mit tenne, ha előadnám neki operatudásomat. Bár majdnem úgy néz ki, mint az andromedai démonok. Csak a ruhája furcsa a piros mintás felsővel, amit egy sárga-kék övvel köt magára. Lehet, hogy valami elmegyógyintézetből szökött? Egyáltalán ezen a bolygón van olyan? Vagy ez az egész planéta egy diliház, azért kerültem ide?

Valami prémfélét cipel a vállán ráadásul páncélt is visel.

Hogy nem gebed meg ebben a gatyarohasztó melegben! Már a melleim is vízipólóznak, pedig én csak egy rövidke szoknyát és blúzt viselek egy magas sarkú csizmával és egy fekete kalappal, amik szerintem igazán jól mennem tűzvörös hajamhoz. Hiába, az öltözködésemet sem értették meg soha, bárhogy is próbáltam elmagyarázni, hogy az a lényeg, hogy jól érezd magad a göncödben...

Ráadásul még a hosszú ezüst haja is melegíti. Szerintem már hároméves kora óta növeszthetni, bár tuti eltanyált benne, mikor futott a focilabda után. De az is lehet, hogy azt is levadászta, hogy aztán darabokra szaggassa a szegény bőrt. Oldalán két kard lógicál, karmai akkorák, hogy akár agyműtétet is végezhetne velük, szemen keresztül. Kíváncsi vagyok, mire használja őket. Én tuti azzal hámoznám a vérnarancsot!

Egyszerűen úgy néz ki, mint egy farkas. Vagy legalábbis valamiféle kutya. Hogy kutya?! - döbbenek meg hirtelen.

- Nyáá! - szalad ki a számon egy rémült nyávogás. Hiába, macskadémon vagyok, nem hazudtolom meg magam. Eszeveszett tempóban nézek körül, s szerencsémre látok a közelben egy fát. Igyekszem gyorsaságomat kihasználva, mely még a Sparkson is egyedülálló, minél távolabb jutni a morgó szőrcsomótól. Hiába, amúgy nem lenne rossz a pasi, de nekem túl kutyás. És ugyebár egy kutya meg egy macska...

Villámsebesen szárnyalok a fa legfelső, és talán legbiztonságosabb ága felé. Óvatosan nézek le, amint elvackoltam magam, azonban még így is túl közelinek és valóságosnak látom az ebadta dögöt. Füleimet hátrasunyom, farkincám égnek mered. Hiába, ilyenkor nem tudom eltűntetni őket, pedig máskor elég csak rágondolnom, és már ott sincsenek. Igazság szerint nagyon tetszenek ezek a cicás ismertetőjelek, mert ha akarom, a legtöbb embert el tudom vele csábítani, mert amikor a szemeim zöldre váltanak a sárgásabb fényben, és előveszem legszebb bájvigyoromat... Senki sem tud ellenállni a kérésemnek. Legyen szó akármiről.

Most azonban az az érzésem, hogy démoni jegyeim kicsit túlfűtötték a - már így is borzolt idegrendszerű - kutyus agyvizét. Lassan a füle is füstölni kezd, akkor pedig szívgörcsöt kapok az így is alig visszafojtható vihogástól. Bár azért még bennem van a félsz. Mi van, ha a döguci fára mászó jószág? Elvégre, ha elég agysejted van, bármit megtanulhatsz... Ekkor újabb hang üti meg a fülemet.

- Hé, Édes, menekülni nem ér! - csapja meg előbb említett igencsak érzékeny hallószervemet egy harcias kiáltás. Egy nő! Egy valódi nő, aki talán leszedi rólam ez a makacs vakkancsot - könnyebbülök meg kicsi, bár a fát még mindig szorítom, mint kismajom a banános ágat. Mégis, a hang irányába fordulok, hogy meglessem, ki az a bátor és bolond illető, aki képes egy ekkora döggel ilyen lekezelően beszélni. Bár ne lennék ilyen kíváncsi arra a merész egyénre! Már rég elfordítottam volna a fejemet, ugyanis nem bírom a kivégzéseket. Márpedig a döguci tuti darabokra dzsindzsálja, aki így szól hozzá.

Az aranyszeművel egyszerre pillantok meg egy... öhm... inkább nem mondom, hogy úrhölgyet, mert nem szeretek hazudni. Egy szakadt ruhás, kreol szépség vágtat felénk - bár remélem, hogy inkább az ezüsthajú uszkár felé -, miközben egy-két testrésze egész szépen kilóg az edzőgönc alól. Nem tagadom, erős lány lehet, amilyen izmos, mégsem gladiátorszerű, inkább egy gazellára emlékeztet. Bár, jobban belegondolva legszívesebben nem is azt akarom tudni, mi elől menekült pincsi, csak azért imádkozok, hogy a gazdi minél előbb a hóna alá kapja, elfenekelje, majd hazahurcolja, hogy rágja tovább a gumicsontot. Vagy ha nagyon rendes lesz, veszek neki sípolós labdát.

A lány lila, vöröses fényű haját jól megcibálja Szélapó, ami hátamat megtaszítva majdnem lelök fámról, ennek köszönhetően eljut hozzá a szagom. Legalábbis erre tudok abból következtetni, hogy orrát a magasba löki, és hangosan szuszogni kezd. Ő is démon, ebben biztos vagyok. Talán ő a farkas? Egész jól megbámulom a démonjegyeit, melyek mind karjain, mind bokáin körbefutnak, s szemét ugyanígy keretezik, akár egy-egy fekete szalag. Sötétbarna szemeit rám meresztve próbál hangtalanul lerángatni a földre, de velem nincs szerencséje. Már régen hidegen tud hagyni a szemmel verés, tehát bambulhat akármilyen rondán rám, akkor sem mászom le, amíg el nem küldi az ölebet a házába, hogy eljátsszon a postás lábával, amit még előző nap tulajdonított el jogos viselőjétől.

Most viszont nem az aranybarna, hanem a mogyorószín szemek tartottak fent a fán. Csakhogy egy farkassal hiába próbálok farkasszemet kukkantani, hiszen egyértelműen az ordasnak van farkasabb pislogója. Talán az ő fejében is ugyanaz a gondolat cikázott, hiszen lazán szólt oda a másik istenverte macskakergetőnek.

- Édesem, ugye jól sejtem, hogy miattad kötött ki a fán a cicus? - vigyorog gonoszan, mire a másik csak morrant egyet. Bőbeszédű kutya, az biztos. De legalább nem ugat vissza. Azt hiszem, mindjárt kivágják alólam a fát, nyársat és tábortüzet csinálnak belőle, engem meg megpirítanak, és vígan ellakomáznak a husikámból. A nő most felpillant rám. - Szia! Nincs kedved onnan lejönni? - néz rám kérdő tekintettel. Persze, most nem úgy les, mintha egy darab fincsi véres, cafatos hús lennék, mert akkor le nem másznék. Mondjuk így sem.

- Köszi, de elég kellemes itt is. A bokámat igencsak szeretem, mivel az enyém, tehát nem akarom, hogy a kutyuli elfusson vele, miután lekapta rólam. De ha kikötöd, és te is pohárba pakolod a tépőfogaidat, akkor megegyezhetünk.

- Nem kell tőlünk félni. Nem bántunk. Őt pedig bízd ide! És ne haragudj, ha megijesztett! - próbálja bevetni megint a cuki-vagyok-gyere-le-módszert. Nem is tudom... Lejjebb lépek egy ággal, de még mindig nem bírom meg benne teljesen. - Ügyes kislány. Mondd, mi a neved? - beszél hozzám folyamatosan, hátha ezzel még lejjebb merészkedek.

- Nakamura Kumiko, de akár Eninek is hívhatsz. Bár nem tudom, mennyire hangzik jól egy ilyen név, mint egy háromfogásos vacsi főétele. Az Eni egyszerűbb, ha mindenképp akarsz valahogy hívni - közlöm vele, miközben még egy ággal alább kepesztetek.

- Nem fogunk megenni, vagyis nyugodtan elhagyhatod ezt a stílust! Engem Sarah-nak hívnak, a melletted álló, morgó ebet pedig Sesshoumarunak. Ő ennek a tartománynak az ura. - közli velem a farkas.

- A tartományurak nem jó magaviseletű, jelentős személyek? Akkor illik nekik morogni, és a fára kergetni a gyanútlan látogatót? - folytatom még mindig a szemrehányó dumámat. A kutyus igenis, kihozott a sodromból!

- Igazad van, nem kellett volna, de tudod, mivel csak úgy hirtelen megjelent az illatod és az aurád, így inkább tekintett betolakodónak, mint barátnak. Remélem, megérted most már, hogy miért. Egyébként mindig ilyen, de meg lehet szokni. - Közben odalép a kutya mellé, s kezét nyugtatóan simítja végig annak karján. És tényleg, mintha a dög feje már nem füstölne annyira. Lassan, ágról-ágra lépkedek aláfelé, míg az utolsó kapaszkodóhoz nem érek. Kecsesen suhanok alább, szerencsémre épp meg tudok állni a lábamon. Egy pillanatig magamra nézek, majd szemeimet behunyva, bűvigét mormolva eltűntetem fülem-farkam. Hátha nyugisabb lesz így.

- Mondd csak, hogyan kerültél ide? - pillant rám a farkaslány érdeklődve.

- Egy kis boszorkánykodással. Tudod, eredetileg valami nyugis helyre szerettem volna menni. Mondjuk, ez is az volt a fás incidens előtt...