2. Sleeping whit lions

November harmadika, hétfő. Újra suliba kellett mennem. Kissé lefárasztott az első nap az őszi szünet után, de reményekkel telve indultam el a tai chi edzésre, mert az mindig megnyugtatott. Ez most sem történt másképp. A lassú, lágy, elegáns mozdulatok, a precizitás, az odafigyelés amit minden lépés igényel, a csendes együttműködés a csoporttársakkal, az edző mindig barátságos, nem pedig parancsoló utasításai. Igazi harmónia érzését kelti, mikor csendben csináljuk egymás után a már betanult lépéseket.

Másfél óra elteltével viszont lejárt az időnk, ideje felöltözni és elindulni haza. Edzőtársam, akire nővérként nézek, ismét elkísért a buszmegállóba, miközben jókat beszélgettünk. Szokásosan megint majd negyed órát kellett várni a járműre, hiszen az előzőt mindig hajszálpontosan késsük le. Mire begördült a sárga busz, kellemesen mirelittcsajokká fagytunk, de azért még mosolyogva búcsúztunk el, és ő biciklin, én pedig busszal folytattam az utam hazafelé.

Ismét teljes sötétség költözött az égre, hiszen már 8 óra is elmúlt. Néhol világítottak még a lámpák, de általában ha elmegyek alattuk, kialszanak. Emiatt a zavaró tényező miatt a lábam elé alig láttam, de mivel már 17 éve taposom ezt az utat, minden kiálló hibájáról, vagy bemélyedéséről tudok, ezért magabiztosan haladtam tovább. Hirtelen egy árny suhant elém, és elkapta a nyakamat. Nem szorította, csak éppen nem tudtam levenni sem a hideg kezet.
- Ilyen sötétben nem biztonságos egy gyenge hölgynek egyedül sétálnia - hallottam meg az ismerős, bársonyosan mély hangot, és már egyáltalán nem féltem.
- Uraságod mégis hogy érti azt, hogy gyenge? - hagyta, hogy megfogjam kezét, és levegyem a nyakamról. Szembefordultam vele.
- Mondhatom az elszánt férfiakat erősnek, ha úgy jobban tetszik Kegyednek.
- Igen, ez sokkalta jobban tetszik - eresztettem meg egy mosolyt, amit rögtön viszonzott - És ha szabadna megkérdeznem, Ön hogy kerül ide?
- Hogy épségben hazakísérjem? - éreztem hogy rám néz, de mint mindig, most is napszemüveg takarta el a szemeit.
- Köszönöm a figyelmességét - újra belekaroltam, és boldogan lépkedtem mellette. Ezúttal a mozgását figyeltem. Hosszú lábaihoz híven szinte métereseket lépett, és nekem egy lépése alatt legalább kettőt kellett megtennem, hogy ne hagyjon le. Mégsem siettünk. Olyan könnyed eleganciával ment, mintha legalább egy herceg lenne, és ébenfekete haja is lazán szállt utána. Ő tényleg nem is csak egy ember, hanem egy Jelenség. Gyermeki imádattal csodáltam minden mozdulatát.
- Már harmadszorra látom Önt, de én mégsem tudom a nevét - törtem meg a csendet.
- Én már többször is láttam Kegyedet - tért ki a válasz elől.
- És gondolom a nevemet is tudja...
- Bizonyára meglepődne, ha elkezdeném sorolni, még mi mindent tudok magáról - hallatta újra azt az elbűvölő hangot.
- Mégis mire céloz, Uram? - kíváncsivá tett.
- Többek között a hegről a jobb térdén? Ha emlékezetem nem csal, úgy 8 éve eshetett el nem messze innen a parkolóban, miközben az utolsó elrepült újságot kergette a papírgyűjtésen.

Teljesen ledöbbentem. Ezt honnan tudhatja? Szerintem még a családom sem emlékszik rá, sem azok a barátaim, akik akkor velem voltak. Pedig akkorát estem, hogy a seb két napig nem száradt be, és még mindig itt a nyoma a térdemen. Azt hiszem, most már örökre. Eközben újra a bejárati ajtóhoz értünk, vagyis csak értem, hiszen ismét eltűnt. A bolondját járatja velem?


Kedden reggel felszálltam a buszra, és a suli felé tartottam. A következő megállónál kellett volna felszállnia a legjobb barátnőmnek, de megint lekéste. Egy későbbinél a barátom szokott felszállni, de ő sem volt sehol. Pedig.. A barátnőm megígérte, a barátom pedig mindig leszidott, ha nem voltam rajta a buszon, mert olyankor ő persze mindig ott volt. Elfordultam az ablak felé, és arra gondoltam, hogy ismét felesleges volt foglalnom magam mellett még egy helyet, hiszen megint egyedül kell továbbmennem.
Egyszer csak éreztem, hogy leült valaki mellém, s odafordítottam a tekintettem. Újabb ledöbbenés. Megint a titokzatos idegen méltóság termett mellettem.
- Jó reggelt - mosolyodtam el, hiszen örültem, hogy mégsem egyedül kell lennem, igaz, egy megálló múlva le kellene szállnom.
- Kegyednek is. Csak nem azt hitte, hogy újra egyedül kell lennie a buszon? - most már biztos vagyok benne, hogy gondolatolvasó.
- De tényleg azt hittem. De Uraságod rácáfolt erre, és ez igazán örömmel tölti el a szívemet. - a buszon minden szem ránk szegeződött, annyira furcsának hatott a beszédünk. Nemhiába, a 21. században nem divat a túlzott udvariasság, és a mondanivalónk minél szebb úton való kifejezése.
Odaértünk a megállóhoz, amelyiknél le szoktam szállni, de ezúttal meg sem mozdultam. Úgy döntöttem, hogy inkább gyalogolok többet, csak hadd élvezzem még egy kicsit a társaságát.
- Nem itt szokott Kegyed leszállni? - fordult felém, és én újra zavarba jöttem.
- De, de mivel Ön sem mozdult, úgy gondoltam, még egy kicsit igazán lehetnénk együtt - mondtam ki őszintén, hiszen tudtam, hogy úgy sem tudnék hazudni neki.
- Igazán örülök, hogy így döntött.

Emiatt együtt folytattuk az utunkat még 3 megállón keresztül, és ahol leszálltunk sem volt sokkal messzebb az iskolámtól, hála a hurokszerű útvonalnak. Ismét nyújtotta karját, és én megint csak szót fogadva fogadtam el, és karoltam belé. Jóleső érzést adott a közelsége. Szótlanul mentünk az utcákon végig, míg csak egy saroknyira voltunk az iskola kicsit több, mint száz éves épületétől. Megtorpantam. Nem akartam, hogy bármilyen ismerősbe ütközzünk, mert félreértenék. Vagyis nem is tudom, mit értenének félre, elvégre még a nevét sem tudom annak, akibe éppen belekarolok. Ő is megállt. Karjaink szétváltak és egymással szemben álltunk.
- Viszlát - mondta, miközben félrehúzódtunk a tömeg elől. Megfogta a kezem, majd a szájához emelte, és kezet csókolt. Ilyet sem kaptam még soha, de soha az életemben. Teljesen felkavart, és mire újra észhez tértem, ő már megint sehol sem volt. 

Továbbra is zúgó fejjel értem be az osztályterembe. Barátom már ott volt. Csak egy futó pillanatig nézett rám, majd csak annyit kérdezett: "Lekésted?". Azt hittem, helyben idegbajt kapok. A nyugalom, amit még előbbi társaságomból merítettem, egy másodperc töredéke alatt semmivé lett, és minden erőmmel azon voltam, hogy visszafogjam magam.
- Ti voltatok azok, akik nem voltatok a buszon. Én rajta voltam. - préseltem ki a mondatokat ajkaim közül.
- De akkor hogyhogy ilyen későn értél be? Na mindegy. - fordult vissza haverjaihoz, én pedig leraktam a cuccaimat a helyemre.

Egész délelőtt Ő járt a fejemben. Vajon hogy hívják? És milyenek lehetnek a szemei? Észre sem vettem, de őt rajzolgattam a mindig magamnál hordott vázlatfüzetembe. Padtársam felém fordult, majd a füzetre bökött.
- Ő ki? - kérdezte.
- Nem tudom... Talán egy fantom - ez volt a legőszintébb válasz, amit tudtam adni. 



Este gyalog igyekeztem hazafelé a barátomtól. Nem volt kedvem busszal menni, inkább csak egyedül akartam lenni, megint csak hogy kiszellőztethessem a fejemet. És volt bennem egy halvány remény is, hátha... De még mielőtt kimondtam volna magamban, már hessegettem is tovább a gondolatot, és egy enyhe fejrázás után folytattam az utamat. Odaértem a legutáltabb részhez. Ez egy a többire átlós út volt, fák között, nulla megvilágítással. Sötétben mindig féltem rajta keresztülmenni, általában végigsprintelem. Most viszont fájt a térdem, és egyáltalán nem volt kedvem futni. Megálltam és elkezdtem gondolkozni. Vagy összeszedem a bátorságomat, és végigmegyek rajta, vagy kerülök egy nagyot a legalább olyan veszélyes autóúton. Már éppen fordultam hátra a világos autóúthoz, de egy sötét alak elállta az utamat. Elsőre megijedtem, de aztán a nyugalmat, ami ismét elárasztott, rögtön felismertem és megkönnyebbültem.
- Már megint egyedül sétálgat a sötétben. - jegyezte meg bársonyos, mély hangján.
- És Ön ismét itt van, hogy megvédjen - tettem hozzá nyugalmat erőltetve magamra, nehogy meglássa, mennyire örülök neki. Ismét belekarolhattam, és elindultunk a fák között. Fél úton megálltam, és felé néztem. Ő is felém fordította fejét.
- Már ha megengedi a kérdést, de miért visel még ilyen sötétben is napszemüveget? - tettem fel a kérdést, ami attól a pillanattól fogva foglalkoztat, hogy megláttam.
- Érzékenyek a szemeim - válaszolta, amiben ha volt is igazság, biztos voltam benne, hogy ennyire azért nem lehettek érzékenyek.
- Vagy csak nem akarja, hogy meglássam a szemeit? Hogy megtudjam a szeme színét? - firtattam tovább.
- A szemem színe nem megszokott, talán ijesztő - mondta halkan, s mivel látta csillapíthatatlan kíváncsiságomat, hozzátette - de ha erről a saját szemeivel akar megbizonyosodni, vegye csak le a szemüvegem.

Örömmel tettem eleget a kérésnek. Igaz, picit zavarba jöttem, és bele is pirultam, de óvatosan nyúltam az arcához, és lassan levettem a zavaró tárgyat. Először le voltak csukva a szemei, és már akkor észrevettem, hogy gyönyörű, hosszú és ívelt, fekete szempillái vannak. Lassan felemelte szemhéját, és a szemembe nézett. Letaglózott a látvány. A szivárványhártyája még csak nem is halványkék, hanem fehér volt, és határát csak az erős kontrasztot adó fekete kör mutatta. A sötét miatt pupillái egészen tágak voltak. Teljesen elvesztem a tekintetében, talán még az ajkaim is szétváltak. Ezt ő félreértette, és arra készült, hogy visszaveszi a szemüveget, de megfogtam a kezét.
- Kérem ne tegye vissza. Önnek vannak a legelbűvölőbb szemei a világon - mondtam ki őszintén azt, amit gondoltam. Úgy vettem észre, hogy meglepődött, és eltette a napszemüveget is.
- Valóban? - végre láthattam, ahogy rám néz. Úgy éreztem, kilométerekkel kerültem közelebb hozzá.
- Igen. Már csak az kéne, hogy a nevét tudjam, és én lennék a legboldogabb ember a világon.

Ő persze erre már nem válaszolt, csak lassan megindultunk tovább. Már az ajtóhoz értünk, mikor újra megálltunk, és újra kezet csókolt nekem. Bizsergés futott végig az egész testemen.
- Antoine... Antoine Maloun. - mondta még halkan, és ismét semmivé vált.

Azt hiszem, tényleg én lehettem a legboldogabb ember a világon. Antoine.. Maloun? Honnan is ismerős ez a név? Pár percbe telt, mire helyreraktam a kirakó darabját. A sír! Nekem voltak Maloun vezetéknevű rokonaim! De.. Ez mégis hogyan lehetséges? Ő a rokonom lenne? Amint egy kérdést megválaszol, egy még nagyobb kérdést kapok a helyébe...

Amint felértem a lakásba, szó nélkül mentem be a szobámba, és továbbra is csak ő járt az eszemben. Szerettem volna többet megtudni róla. De legalább már megtudtam a nevét. Antoine. Ha jól emlékszem, annyit jelent: felbecsülhetetlen érték. Tökéletesen illett rá. A hatása, amit puszta jelenlétével elért, felbecsülhetetlen volt számomra. Az a mély, bársonyos hang, a hosszú, ébenfekete, selymes haj, a puha, nagy, hófehér kezek, és az az elbűvölő tekintet.

Végignéztem magamon. Kicsit teltebb vagyok a hátsó felemen, a lábaim sem valami hosszúak... A hajamról nő le a festék, bár ez annyira nem látszik, a bőröm halvány, de karjaimon még látszik a nyár barnasága. Nem vagyok méltó az ő megjelenéséhez. Változtatnom kell! Kinyitottam egyik fiókomat, és a sminkes dobozomat vettem elő. Bőrömnél világosabb alapozót tettem fel, szemeimet vastagon, feketével és ezüsttel húztam ki. Ajkaimra vérvörös rúzst tettem, körmeimet feketére festettem. Felvettem egy fekete selyem Tally Weil topot és egy szintén fekete selyemszoknyát. Ez mellé természetesen fekete harisnyával vettem fel egy fekete körömcipőt. Hajamat kibontottam, rövidre vágott, féloldalas fufrumat is beállítottam, majd tükörbe néztem. Ez már valami! Meg voltam elégedve magammal. Csak még valami hiányzott. Nem tudom, mi késztetett rá, hogy az estére már jócskán lehűlt levegőre menjek ki, de mégis kirohantam az épületből. Körülnéztem, és gondolkodás nélkül indultam el valamerre, nem is figyeltem hova. A magassarkúm miatt megbotlottam, és a bokám is majdnem kiment. De mégsem estem el, ugyanis valaki megtartott. Újra belefúrhattam szemeim a hófehér tekintetbe.
- Gyönyörűen néz ki. Talán készül valahova? - tette fel a kérdést a mély, férfias hang. Még egy pillanatig érezhettem friss illatát, mivel a mellkasának estem, majd pironkodva léptem egyet hátrébb és zavartan rámosolyogtam.
- Köszönöm a bókot, de nem készülök sehová. Csak úgy éreztem, valami még hiányzik.. Nem is tudom, miért futottam ki ide... - vallottam be.
- Hmm - nézett végig rajtam, majd háta mögül egy fekete rózsának tűnő csatot vett elő és rakoncátlan tincseim közé tűzte. Érdekes, hogy a dísznek igazi rózsaillata volt - Talán már csak ez hiányzott.
Az a halvány mosoly, ami arcára rajzolódott, a világ minden kincsét megérte. Egy kart éreztem meg a derekamon, majd ránéztem. Az övé volt. Én is átkaroltam a derekát, és csendben indultunk meg a csillagok és immár a Hold által is megvilágított úton. Megborzongtam. Nem tudom, hogy csak hideg miatt, vagy mert ilyen közel volt hozzám, hogy magamon éreztem erős kezét. Egy pillanatra elengedett, és levette hosszú, fekete kabátját. A vállamra terítette.
- Meg ne fázzon, Kedves.
- Igazán köszönöm. De így Ön fog megfázni, Uram - mondtam neki enyhe aggódással a hangomban.
- Ugyan, jól bírom a hideget. Alig érzem. Viszont lassan hazakísérem. Holnap, ha nem tévedek, korán kell kelnie.
- Ön tényleg mindent tud rólam. De én vajon mikor mondhatom el ezt magamról? - szegeztem neki a kérdést, nem kis célzással benne.
- Talán annak is eljön az ideje. Talán, ha véletlenül holnap este fél tízkor a tetőn lenne kedve a csillagokat nézni.
- Ha Ön is ott lesz, ezer örömmel megyek, még ha felhős lenne az ég, vagy a hó esne, akkor is.
- De hozzon kabátot is - jegyezte meg, mire csak mosolyogva bólintottam. Megint visszaértünk a bejárati ajtóhoz. Utálom, hogy ilyen hamar ide kellett érnünk.
- Holnap találkozunk. - mondta búcsúzóul, de még egy pillanatra elkaptam a karját.
- Megígéri? - kérdeztem még meg.
- Ha ez megnyugtatja, akkor megígérem.