1. Fejezet

Oroszlános kopogtató

Órák óta ültem már a vonaton, élvezve ezt az ütemes zötykölődést. Hallgattam, álmosan nézem a velem szemben ülő, nagyon is férfiasan horkoló öreg hölgyet, és minden bukkanó után hálát adtam, hogy a poggyásztartó továbbra is kitart, és nem borulnak a fejemre a bőröndök. Néztem ki az ablakon, miközben megint azon gondolkodtam, hogy mégis hogy lehet, hogy megkaptam ezt az állást. Hiszen ekkora fizetésért még Marcus Ehning is elvállalná. Nekem meg még különösebb végzettségem sincs. Bár, az igaz, hogy több hónapig fogok majd hajnali négykor kelni és minden nap hülyére dolgozni magamat.
De hát, kell a pénz, és végül is lovakkal fogok foglalkozni, szóval nem lehet olyan szörnyű!
Nagyot sóhajtottam, és az ülés alá nyúltam az üvegemért. A folyosón feltűnt a kalauz, lendületesen kivágta a kupé ajtaját, és unott hanggal bejelentette:
- Negyed órán belül végállomás! - majd továbbment.
„Magának is további szép napot és kellemes időtöltést!” - gondoltam magamban, és kezdtem összepakolni a cuccaimat.

Levonszoltam a bőröndömet a vonatról, lecipeltem egészen a peron végéig, ahol fölegyenesedtem és körülnéztem. Erről az állomásról is megállapítottam, hogy teljesen és tökéletesen átlagos. Kis kék tábla hirdette a falu nevét, mint mindig, és szürke emberkék cigiztek a váróban, mint mindig. Megcéloztam a parkolót, ahol egy vén, piros furgon állt. Ahogy közeledtem, kinyílt az ajtaja és kiugrott belőle egy srác, majd látványosan integetni kezdett nekem! Hát, ezek szerint nagyon lerí rólam, hogy nem vagyok idevalósi. Elindult felém, és nagyon ajánlottam neki, hogy azért teszi, mert a bőröndömet akarja vinni. Úgy egy fél fejjel lehetett magasabb nálam, fekete haját, rövidre vágva viselte. A szeme nagyon sötét volt, szinte nem is láttam a pupilláját.
- Hello! A nevem Kevin! Én is Mr. Bellnél dolgozom!
- Szia! Én Andriel vagyok! - válaszoltam, mire furcsa zavar futott át az arcán, mint mindenkinek, amikor bemutatkoztam.
Jókedve azonban megmaradt, és a Jóisten áldja meg érte, kivette a bőröndöt a kezemből. Határozottan irigyeltem, hogy már most, nyár elején ilyen barna a bőre.
- Tiéd a furgon? - kérdeztem a járgányra mutatva.
- Nem - felelte, miközben a csomagtartóba dobta a csomagomat. - Mr. Bellé, már régóta a garázsban állt, úgyhogy kölcsön kértem tőle! Gondoltam, nem szeretnél egészen a lovardáig gyalogolni.
- Hát, azt jól gondoltad! - ismertem be miközben azon gondolkodtam, hogy miért vigyorog egyfolytában úgy, mint akinek születésnapja van.
Beültem a kocsiba – mintha nem ültem volna még eleget – és győzködtem a szívemet, hogy ne ugorjon ki a helyéből, mert teljesen fölöslegesen idegeskedek. Mindenesetre, enyhe hányingerem támadt, amikor a főútról egy murvás erdei útra kanyarodtunk.
- Messze van a várostól?
- Hát, egy kicsit, innen az útról, még egy jó húsz perc.
- Aha – feleltem.
- Ideges vagy? - kérdezte Kevin továbbra is, kitartóan vigyorogva.
- Nem, dehogy. - Hazudtam.
Ezek után, végig hallgattam és csak számoltam a perceket. 15, 10, 5, … Végül, egy kanyar után, megláttam az út végét. Egy hatalmas és gyönyörű kovácsoltvas kaput, ami mellett egy kis bódé állt, melyben egy őszes férfi ücsörgött. Kevin intett neki, mire a kapu kinyílt. Olvastam ugyan, hogy ez a birtok hatalmas és méregdrága, de még a lélegzetem is elakadt, amikor megláttam. Minden szegletéből csak úgy sugárzott a luxus és a pénz. Rögtön balra, egy homokos pálya volt elkerítve, két oldalán tribünnel. Jobbra az úttól egy hatalmas focipálya, melyen épp most vágták a füvet. Fölötte, egy térköves parkoló és egy salakos teniszpálya. Velem szemben pedig... nos, hát, a ház. Bár ez eléggé szegényes kifejezés rá. Inkább valami kastélyra hasonlított. A sárga falakon 3 sor ablak volt, szóval úgy saccoltam, hogy kb. 21 szoba lehet. Tisztára, mint egy hotel. Kiszálltam a kocsiból és csak tátottam a számat. A hátam mögül, meghallottam Kevin nevetését, mire elvörösödtem.
- Gyere, megkeressük Mr. Bellt, aztán körbevezetlek!
- Öhm... rendben – igyekeztem föleszmélni a döbbenetből.
Fölmentünk a lépcsőn, ami egy nagy tölgyfaajtóhoz vezetett. Naná, hogy oroszlánfejes kopogtatókkal. De Kevin nem kopogtatott, egyszerűen csak benyitott. Most már határozottan úgy éreztem, hogy egy múzeumban járok. Az előszoba falai zsúfolásig telve voltak tükrökkel, aranyozott faliórákkal, festményekkel. Egy kandallót építettek a bejárattal szembe, amit rengeteg puha karosszék és fotel vett körül.
Innen 2 ajtó nyílt. Idegenvezetőm a jobb oldalihoz lépett, és bekopogott.
- Tessék!
Kevin előre előreengedett és én benyitottam.