The disgraceful side of  life

-     Nézzétek, ott jön Pufóka! – kiáltott fel egy fiatal fiú a játszótér közepén. Mutató ujjával, jelezte társainak a követendő irányt, ahol egy velük egykorú lány volt. Pillanatok alatt a kicsiny kerítéshez futottak, hogy közelebbről láthassák.

-     Olyan kövér, hogy mindjárt gurul – kiáltotta hangosan a fiú, mire mindenki felnevetett. A járdán sétáló megállt és rájuk tekintett. Barna szemei szomorúan csillogtak.

-     Digi – dagi daganat, kergeti a halakat, de a halak ügyesek, digi – dagi elesett – kezdte el kántálni a gyereksereg, élükön egy lánnyal, kinek hasonló szőke haja és kék szemei voltak a fiúhoz. Ennek ellenére nem voltak testvérek, sőt! A loknikba rendezet haj tulajdonosa teljesen oda volt a másikért, ezért is kezdte a gúnyolódást, mely mint valami vírus terjed a kerítés mentén.

A gyalogló teremtés nem szólt semmit, fejét lehajtva ballagott tovább. Minden egyes nap, ha elmegy a játszótér mellett ehhez hasonló csúfolódó mondókákat kap. Ő volt a kiközösített, akivel senki sem játszik, beszél.

Ez nem is zavarta őt, de az, hogy folyton csúfolták, szívét sebezte. Ugyan kívülről nem volt semmi látható, de belül zokogott. Természete mégsem engedte, hogy ezt nyilvánosan is megtegye.

Hallva az újabb csúfos mondatokat, futásnak eredt. Gyorsan szedte apró lábait, ahogy mindig tette. Hiába volt kissé duci, sok mindenkit lekörözött futásban. Ez pedig azért olt lehetséges, mivel az évek alatt rengetegszer tette ezt. Ezzel mégsem foglalkozott, csak rohant anyjához.

Nem törődve ruhájával, melynek szoknyája része úszott utána a levegőben, ahogy kicsorduló könnyeivel sem, melyek gyémánt két csillogtak. Csak futott, hogy minél hamarabb édesanyja ölelő karjaiba temetkezhessen és megnyugodhasson.

Megpillantva a kis üzlet ajtaját, sebesen lépett be a szalonba, majd rohant a beszélgető páros felé. Elérve a barna hajú fiatal nőt, átkarolta annak lábait. Nem foglalkozott az őt csodálkozva figyelő tekintettel, csak anyjával. Érezte, ahogy a gondos kéz barna fürtjeire nehezedik, majd simogatni kezdte nyugtatás képen.

-     Mi a baj kicsim? – kérdezte leguggolva öt éves lányához, megemelte állát, hogy a kisírt szemekbe nézhessen. A sajátjától jóval sötétebb íriszbe tekintett, mely gyermeke apjára emlékeztette.

-     Elestem – hazudta szipogva. Sosem árulta el sírásának okát, mindig talált ki valamilyen mesét ennek okára. Ám azt nem tudhatta, hogy édesanyja tisztában van arról, hogy a gazdagabb gyerekek csúfolják alakja miatt. – De már nem is fáj! – jelentette ki, immár mosolyogva. A másik csak fejét rázva figyelte a felviduló lányt, miközben elővette zsebkendőjét, hogy megtörölje a maszatos arcot.

-     Már csak be kell zárnom, aztán mehetünk – egyenesedet vissza. Gyorsan végezve a takarítással, indultak el az üveges ajtó felé. Elfordítva a kulcsot, egy újabb munkanapot hagyott a háta mögött, melyet saját kis üzletében töltött.

Immár három éve, hogy megnyitotta saját fodrász üzletét New Yorkban. Annak, hogy ideköltözött újszülött lányával öt éve. Több oka is volt annak, hogy elhagyta Spanyolországot, de ezt sosem mondta el senkinek, még gyermekének sem. Pedig a spanyol nyelvtanulás miatt, hetente egyszer megkapta a kérdést.

Ám ennél sokkal többet hallotta azokat a kérdéseket, melyek az édesapja felől érkeznek. Tisztában volt azzal, hogy ezzel is csúfolják a lányét, de képtelen volt elmondani az igazságot. Nem merte elmondani, hogy a legfőbb ok a férfi volt a költözésben. Azt pedig végképp nem akarta, hogy ezért utálja meg az apját.

Érezte, hogy egy nap el fogja mondani az okokat, de még nem érezte elég erősnek magát ehhez. Döntésével pedig csak az ő teremtését akarta védeni, hiszen ha Madridban maradt volna, nem lenne egy nyugodt napjuk sem. Ezért megtette azt, amit más esetben nem tett volna meg, de lányáért mindenkép.

***

-     Készen vagyunk LC – szólalt meg gépje mögül a férfi. Az asztalra rakva fényképezőjét, leült a laptop mögé, hogy megnézze a képeket. A megszólított fiatal is odament. – Egytől egyig tökéletes, mint mindig!

-     Ugyan André! Ne túloz – kacagott fel, majd elindult a stúdió öltöző szobája felé. A fényképész minden egyes sorozat után bókolt neki, ami kissé túlzásnak érzet.

Bezárva maga mögött az ajtót, leült a tükrös asztal elé és arcát figyelte. Tizenöt év alatt teljesen megváltozott. Ebben pedig sokat segített az is, hogy hét éves korábban anyjával a város egy másik részére költöztek, ahol kinézete ellenére barátokra lelt.

Táskájából kivette képét, melyet mindig magánál tartott. A rajta lévő kis lány kicsit duci volt, de ennek ellenére boldog. Ugyan egyedül állt a felvételen, de látszott, hogy valakire mosolyog. Arra a személyre, aki mindig gyönyörűnek tartotta, az édesanyjára.

Felnézve tükörképére teljesen máshogy nézet ki, mint tizenöt év. Haja hosszabb és vége begöndörödött, alakja vékony és izmos, de szemeinek barna írisze nem változott. Ugyanolyan barnák voltak, talán kicsit sötétebbek is.

De más azonban nem változott. Ugyanaz maradt, aki volt, csak más alakban. A csúfolódások megszűntek, de helyükbe az irigykedő megjegyzések kerültek. Sokan nem akarták elhinni, hogy nem volt egy műtéti beavatkozás sem rajta.

Hiába tagadta, nem akarták meglátni a természetességet benne, így nem is hittek szavának. Csak a szemükben bíztak, ami cáfolta az ő szavait.

-     Már megint azt a képet nézed? – hallotta maga mögül a kérdést, amire az ajtó irányába fordult. Mosolyogva nézet a fényképészre, aki fejét csóválva indult felé. – Hányszor mondjam még el azt, hogy már sosem leszel az, aki a képen voltál? Az a személy benned él tovább, de az, akit a külseje miatt csúfolnak, már nem létezik.

-     Az se lenne elég, ha minden percben elmondanád – sóhajtott fel a nő, majd visszafordult és elkezdte lemosni sminkjét. Látva az ilyenkor megszokott pillantást, elmosolyodva figyelt a tükörbe.

-     Este találkozunk a fogadáson – állt meg az ajtóban a férfi, majd végleg elhagyta a helyiséget. A bent maradó nem örült a ma este megrendezet estélynek, hiszen azt neki és barátnőjének, Jessicának rendezik. Az alkalom egy kiállítással egybe kötött búcsúztató volt.

A nyárra mindketten Madridban kaptak munkát egy híres ügynökségtől. Mindenki abban a hitben volt, hogy csak három hónapra fognak távozni, de ő kapott egy hosszabb távú szerződési ajánlatott. Ez pedig jó időben érkezet, hiszen mostani egyezménye nem sokára lejár. De barátai miatt – akiknek még nem szólt az ajánlatról – még nem tudott dönteni.

Csak az ismerős társaság miatt nem vágott bele az új kalandba, mely hívogató volt számára. Más nem volt, hiszen édesanyja lassan négy éve, hogy meghalt. Hiába telt el azóta ennyi idő, neki még mindig egy sebet jelent megtépázott lelkén. Nem értette betegségét, hiszen mindig egészséges volt, ennek ellenkezőjére pedig nem utalt semmi.

Mégis megtörtént a baj, mely összetörte az akkor még tizennyolc éves lányt. Barátai segítsége kellett ahhoz, hogy újra talpra álljon és tovább folytassa életét, ahogy édesanyja is szerette volna. Ennek tudatában is nehéz volt megtennie, mégsem adta fel. Nem volt az a típus, aki mindent könnyűszerrel felad.

-     Jössz csajszi? – dugta be fejét barátnője és egyben munkatársa. Mindketten modellként dolgoztak ugyanannál a cégnél, emellett egy lakásban is éltek. Melírozott tincsei göndörítve omlottak lefelé, míg vidám szemei lakótársát figyelték. – Lana már vár.

-     Mehetünk – állt fel az asztaltól. Fekete táskájába visszarakta a képet, majd somolyogva indult el. Kilépve az üvegajtó mögül, együtt indultak el a nem messze lévő étterembe.

-     Holnap utazunk! Már annyira várom – lelkesedett Jessica. Kettőjük közül ő volt a gyerekesebb, de ennek mindenki tudta az okát. Ezért sem rótták fel LC-nek, ha kicsit komolyabb volt. – Egész nyáron Spanyolországban lenni maga az álom. A pasikról nem is beszélve!

-     Jess nyugodj meg! Valamit hagyj Madridra is – kacagott fel a mellette lépkedő. Ő is örült ennek a nyárnak, hiszen ez az út sok mindent megmagyarázhat életében. Anyjától sosem tudta meg, hogy miért hagyták el a Hispán fővárost, ahogy apja kilétét sem. Így most lehet, erre kap választ, ha már ott lesz. – Szia, Lana.

-      Sziasztok – állt fel a székről a szőke hajú nő. Felemelkedve két arcra puszival és öleléssel köszöntötte barátnőit. Leülve azonnal jött is hozzájuk egy pincér, két újabb étlappal. Leadva rendeléseiket, Jessica távozott a mellékhelyiségbe, így LC hallgatagsága feltűnt a vele szemben ülőnek. – Mit nem mondasz el? Előlem úgysem tudod el titkolni!

-     Ezzel tökéletesen tisztában vagyok – sóhajtott fel szemüvege mögül. Feltolva fejére, a másik már szemében is láthatta, hogy titkol valamit. – Nem csak erre a három hónapra kaptam szerződés ajánlatott. Azt szeretnék, ha utána is ott maradnék.

-     Ennek mi az akadálya? – kérdezte érdeklődve, hiszen már régóta ismerte a nőt, így nem értette tétovázását. Azzal is tisztában volt, hogy nem hagy itt senkit, hiszen nem él kapcsolatban, így ettől sem kell tartania. – Nincs barátod, aki miatt nem csaphatsz bele. Nem úgy ismerlek, aki nem élne ezzel a lehetőséggel. Mindig is szeretted a kihívásokat, és ez egy ilyen.

-     Nem akarlak benneteket itt hagyni – bökte ki a választ, amin meglepődött a barna szemű. Nem gondolta, hogy ez lesz a válasz, így kissé meglepte.

-     Lauren Cristina Cruz! Ha kihagyod ezt a lehetőséget lehet, hogy ezzel szúrod el az életed – háborodott fel Lana, amire csak döbbent pillantás volt a válasz. Ő már tapasztalt volt ebben, hiszen nem egyszer mondott nemet egy ilyen lehetőségre, és ezeket most már bánja. Ezért is volt azon az elven, hogy ha bármilyen lehetőség akad az útba, azt ki kell használni. – Ne akard te is megtapasztalni, hogy milyen az, amikor azon gondolkodsz nap, mint nap, hogy mi lett volna, ha elfogadod a szerződést. Miattunk meg ne aggódj! Azután, amin keresztül mentél, meg fogja mindenki érteni, hogy új lappal akarsz indítani. Tudod, ha elmész és ott is maradsz, új életet fogsz kezdeni, hiszen minden más lesz. És ez így van rendjén.

-     Nem tudom. Fogalmam sincs, hogy mit tegyek – sóhajtott fel LC, aki tanácstalan volt. Szíve szerint elfogadta volna az ajánlatott, de barátai egy olyan akadályt állítottak elé, amit akaratlanul is magasra emeltek. – Majd meglátjuk.

-     Miről pusmogtok? – ült le nagy hévvel Jess. Látta, hogy barátnői valamiről nagyban vitatkoznak, de neki nem akarják elmondani. Különösen nem is foglalkozott ezzel, hiszen mindig is tudta, hogy Lana és Lauren kapcsolata sokkal másabb, mint az övéké.

-     Csak arról, hogy mennyire örülök annak, hogy elmentek Madridba, de szomorú is vagyok, mivel itt hagytok – mondta az igazat Lana. Tényleg így érzet, de tisztában volt azzal is, hogy Laurennek kell elmondania a másik szerződést, nem pedig neki. – Nem tehetek róla, de nagyon fogtok hiányozni!

-     Jaj, Lana! Csak a nyárra megyünk, utána jövünk is vissza – nevetett fel Jessica. Látva a szőke könnyes szemeit ő is meghatódott, de tudta, hogy ez csak pillanatnyi fellángolás. Ez azonban meglátva a másik kettő összenézését, azonnal elszállt. Tudta, hogy valamit titkolnak, de úgy volt vele, hogy majd megtudja, ha itt lesz az ideje.

Miután kihozta ételüket a pincér, csevegve kezdtek el enni, felidézve a közös múltat. Az elmúlt tizenöt évben sok mindent együtt csináltak, így rengeteg élménnyel gazdagították egymást.

Együtt kezdték a modell szakmát is, amiben eltérő sikereket szereztek. Munkájukat tekintve elég nagy hírnévre tettek szert, aminek nem mindannyijuk örült. LC néha elcserélte volna ismeretségét mással, viszont munkáját szerette, így elviselte a vele járó dolgokat is.

Elnézve két barátnőjét egyre jobban erősödött benne azaz érzés, hogy bármennyire is hívogató a spanyol ajánlat, nem vállalja el. Lelke mélyén és esze azt sugallta, hogy higgyen Lana szavának, és tegye meg a lépést, de barátai rengeteg segítsége, visszatartotta őt ettől.

-          Annyira fogtok hiányozni! – ölelte magához Lana Jessicát, majd LC-t is.

-          Még este találkozunk. Ne sírj! – szólt a szőkére Lauren. Hármuk közül ő volt a legkeményebb, de őt is lehetett védtelenül látni az elmúlt évek alatt.

-          Tudom, de nem tehetek róla – szabadkozott megszólított. Még egyszer megölelte a lányokat, majd a másik irányba fordulva elindult lakása felé. – Akkor este. Sziasztok!

-          Szia! – köszöntek egyszerre a lakótársak, majd megfordulva elindultak lakásuk felé. Sokáig nem szólalt meg egyikőjük sem. Mindketten gondolataikba merülve tűnődött az elkövetkezendő időszakon. A beálló csendet LC törte meg, elmondva a külön kapott ajánlatott. – Jess figyel! Valamit nem mondtam el a Madridi úttal kapcsolatban.

-          Azt ne mondd, hogy mégsem jössz?! – rémült meg a barnás hajú. Már a lakás bejárati ajtajánál álltak, amit ki is nyitották, így bent folytatták a beszélgetést.

-          Nem, nem erről van szó. A nyári szerződés mellett kaptam egy másikat is, ami hosszabb időre szól – mondta végig egy szuszra a dolgot, melyen a másik meglepődött. Nem gondolta volna ezt, hiszen ő nem kapott ajánlatott. Végül is annyira nem lepte meg a dolog, mivel mindig is barátnője kapta a legtöbb munkát.

-          Elfogadod? – tette fel a kézen fekvő kérdést, aminek a másik nem nagyon örült. A hosszas hallgatás elárulta számára, hogy nemleges választ adna legszívesebben, de mégsem teszi, mert érdekelné, de valami megakadályozza ebben. Ennek okát pedig nem tudta, hiszen nem volt senkije sem, akiért itt kellett volna maradnia New Yorkban. – Ilyen lehetőség még egyszer nem fog adódni! Akkor pedig azon fogsz rágódni, hogy ezt miért nem vállaltad el. A helyedben elfogadnám, és meg sem állnék Madridig.

-          Még van egy kis pakolni valóm – indult el szobája felé Lauren, ott hagyva Jessicát.

Becsukva maga mögött a fehér ajtót, neki dőlt, fejét felfelé neki támasztva. Lehunyva szemét próbált érveket felhalmozni az aláírás mellett és ellen.

Táskáját ledobta a fésülködő asztal előtti székre, majd bedőlt a franciaágyba. Hátára fordulva figyelte a fehér plafont. Az egész szobában ez volt a meghatározó szín. A falak, az ágynemű és a függönyök is ebben a színben díszelegtek. Míg a bútorok sötét fa színben voltak lefestve.

A hatalmas kontraszt különös hangulatot adott, ami egyáltalán nem zavarta a tulajdonosát. Lényegében őt tükrözte a kapott kép, hiszen mindig megkülönböztették a többiektől. Sokáig testalkata miatt, míg az utóbbi években szépsége miatt. Sose hitte el ezeket a szóbeszédeket, de mindig éreztették vele ezt.

Pontosan ezért nem várta az estét, hiszen ott lesz rengeteg olyan ember, aki érezteti ezt vele. Neki tökéletesen megfelelt volna egy sima vacsora is a búcsúzásra, de ezt csak ő gondolta így. Hiába volt immár a sztárok közé sorolható, ő sokkal jobban kedvelte az egyszerű dolgokat.

Nagyon remélte, hogy Madridban ezt nem kell tapasztalnia, de volt egy olyan érzése, hogy ez nem így lesz. Sose tudta meg, hogy anyja miért hagyta el a várost, de hallásból már tudott az ottani sajtó szokásairól. És az itteni firkászok miatt, kicsit tartott az ottaniaktól.

Gondolkodásából kicsiny kedvence érkezése rázta ki. A szürkés kis cica hasonlított a reklámban szereplő társaihoz, világosszürke szőrén sötétebb csíkok húzódtak, mint a tigriseken, míg szemei kékek voltak.

A kis állat lassan mászott fel a lecsúszott pléden, majd nesztelenül lépdelt gazdája felé, aki nem észlelte jelenlétét. Óvatosan emelte tappancsait, majd a fekvő mellkasára lépve, annak arca felé vette útját. Elérve a kecses állat, orrát hozzá érintve a barnás bőrhöz jelezte itt létét.

-          Éhes vagy Hópihe? – kérdezte mosolyogva Lauren, miközben már a cicát simogatta. Nem rég kapta a diploma osztójára a Brit fajtájú macskát, ami a Whiskas reklámokban is szerepelt. – Gyere, keresünk neked valami enni valót – vette kezeibe a cicát, majd együtt mentek ki a konyhába.

Előkeresve a piros tálkát, kevés tejet öntött bele, amit a szőrgombolyagnak látszó kicsiny teremtés azonnal elkezdett lefetyelni. Somolyogva figyelte, ami teljesen elterelte gondolatait döntés képtelenségérről.

Visszamenve szobájába hozzálátott a pakoláshoz, hiszen még volt mit eltennie. Résnyire nyitva hagyva ajtaját, szekrényéhez ment, amiben nem sok ruha volt már a vállfákon, polcokon. Két nagy bőröndjét már teli pakolta, már csak kézi poggyásza és sporttáskája maradt, melybe edző ruháját hordta.

Hetente legalább kétszer elment az edző terembe. Nem azért, hogy divatoljon, mint a legtöbb korabeli nő, ő edzeni járt le, hogy megtartsa kemény munkával megmunkált vonalait. Emellett rendszeresen járt futni. Ha akár egy napot is ellustálkodott azonnal eszébe jutottak gyermekkori képei, amin szomorú volt a csúfolódások miatt.

Igaz nem azért változtatott anyja és akkori új barátai segítségével életén, hogy megfeleljen a többiek, saját magáért akart. Ez pedig csak úgy valósulhatott meg, hogy komolyan véve a dolgot, mindent megtett álmai érdekében.

Azon a napon, mikor anyjával New York egy másik részére költöztek, megfogadta, hogy megváltozik. Változtat életén és elképzelésein. Akkor még kis lányos álomnak gondolta, hogy valaha belőle modell lehet, de ez akkor teljesen megváltozott. Az utolsó napon kapott csúfos megjegyzések miatt eldöntötte, hogy mindenképpen megmutatja, hogy ő is lehet valaki.

Ezt pedig azzal akarta elérni, hogy olyan lesz, mint a kifutón lépdelő nők. Erre kilenc év elég is volt. hogy modell váljon belőle. Igaz a kezdetekkor még alacsony volt szakmájában, de mára százhetvenhat centijével megfelel a követelményeknek.

Annak ellenére, hogy rengeteget fogyott testsúlyából, sosem akart csont sovány lenni, így igyekezet egészséges kinézetre tornáznia magát. Ebben pedig anyja nyújtott segítséget. Mindenben támasza volt, így halála után nagyon is hiányzott neki.

Vele bármiről beszélhetett, hiszen olyanok voltak az anya lány szerep mellett, mint két igazbarát. Egyetlen egy olyan dolog volt, amiről nem tudott vele beszélni. Ez pedig a New Yorkba való költözésük oka volt. Arról mindent tudott, hogy Madridban született és a nyelvet is megtanulta, de apjáról és rokonairól nem halott semmit.

Második költözésük alkalmával a spanyol negyed környékére költöztek, ahol rengeteget tanult az országról, az emberekről, a kultúráról és a minden napi életről is. Eddig még egyszer sem volt Spanyolországban, de mindig is vágyott szülőhazájába és városába egyaránt.

Erre nem volt lehetősége, mert édesanyja mindig ellen volt, hogy oda menjenek nyaralni, ha külföldre tervezték az utakat. Látva a heves tiltakozás mögött megbújó félelmet, mindig hamar elvette ezeket az ötleteket.

Most pedig arra készül, hogy huzamosabb ideig ott maradjon, akár évekig is. De akármennyi időt is töltsön Madridban, abban biztos volt, hogy kiderít mindent, amit tudni akar. Meg akarta ismerni anyja múltját és családját is, és talán apját is megtalálja.

Elhúzva poggyásza zipzárját, gondolatait is elzárta. Digitális órájára nézve, tudatosult benne, hogy ideje lenne hozzá látni a készülődéshez. Felállva fehér szőnyegéről, a fürdőbe indult, hogy letusolhasson.

Félóra múlva teljesen felfrissülve lépet szobájába, törölközőbe csavarva. Leülve ágya előtti szófára, merengve figyelte tükörképét. Hiába nem gondolkozott a jövőjéről döntő kérdésről, agya rejtett zugaiban mégis ez volt a legfőbb dolog.

Sóhajtva rázta meg fejét, majd felállva kint hagyott ruhadarabjaihoz lépett. A meleg miatt, csak világos farmer rövidnadrágját és fekete, széles vállú topját hagyta elől, melyhez egy szürke felső is volt, ami csak egyik vállán volt a pánttal együtt, onnan kezdve pedig keresztbe lógott másik kezéig.

Felvéve fekete fehérneműjét, gyorsan magára vette a többi darabot is. Mind ehhez fekete magas sarkút vette fel. Haját könnyed kontyba fogta össze. míg elől pár tincset szabadon hagyott.

Leülve fésülködő asztalához, kiválasztotta a használni kívánt smink eszközöket. nem akart semmilyen feltűnő színt használni. Hiába ő volt az egyik, akinek az egész partyt rendezték, nem akart kitűnni a tömegből. Ez elég volt számára a divatbemutatókon és fotózásokon is.

Szemét halványan hangsúlyozta ki feketével, míg szemhéjára enyhe barna színt festett fel. Ajkaira halványszínű rúzst kent, ami alig lágyan terült el a pirosas felületen. Nyakához emelve keveset fújt bőrére Valentino Rock’n Rose parfümjéből, melynek illata mindig megnyugtatta. A csuklójára is permetezet, ahol összedörzsölte a másik kezével.

Még egyszer a tükörbe pillantott, hogy megnézhesse munkája gyümölcsét, melyet hosszú évek alatt ért el. Nem volt könnyű idáig eljutni, ide ahol most egy fontos döntés előtt áll, de még mindig nem tud rá választ adni.

Az asztalon fekvő napszemüvegéért nyúlt, majd barna tekintette elé rakta. Magához véve fekete táskáját, belerakta telefonját majd vállára tette és kilépet a szobából. Az ajtót résnyire nyitva hagyta, hogy kedvence be tudjon majd menni, ha akar.

-     Jess készen vagy? – kérdezte hangosan, hogy lakótársa biztosan meghallja.

-     Indulhatunk – jött elő saját szobájából a kérdezet. Rajta fekete nyári ruha volt, mely comb középig ért. A vállánál egy kissé redős váll volt kialakítva az anyagból, ami úgy nézet ki, mintha az külön lett volna odavarrva. Fekete magas sarkú szandált vett fel hozzá, melynek szíjain ennek a színnek az árnyalataiban pompázó lapocskák voltak. – Már hívtam a taxit.

-     Rendben – mondta, miközben bal karjára felcsatolta karkötőjét. Az egymásba kapcsolódó körökön még különböző motívumú figurák lógtak. Míg jobbjára egy fekete szíjú karkötőt csatolt fel, melyen két C betű volt egymást keresztezték. Füleibe már ott lógott ezüst, vékony strassz kövekkel díszített karika fülbevalója. Két kézfején két – két gyűrű volt. Egy vékony, apró kövekkel kirakott ezüst, egy borostyánköves ezüst, egy nagyobb gyémánt kövest, mely után kisebbek voltak és egy fekete kövekkel ékesített ezüst gyűrűt viselt ujjain. Tudta jól, hogy ezért sokan megnézik majd, de ő szerette ezeket az ékszereket.

-     Remélem jó party lesz – jelentette ki izgatottan a göndörített hajú nő. A nyakában egy két soros nyaklánc volt, melyeken különböző formájú és méretű kövek voltak, amiket néhány kisebb rúd választott el, mely ezüstből volt. Fülében fülfüggő volt, ami hasonlított a nyakában viselt ékszerhez. Karkötő helyet karórát viselt, melynek fekete szíja körülölelte kezét és közre fogta a kerek órát, melybe két félkör kapaszkodott, amihez a bőrt is kapcsolták. Nála csak egy a ruhához illő retikül volt, melybe fontosabb dolgait bele tudta pakolni.

Fejét rázva ment ki utolsónak az ajtón, amit maga mögött behúzva, bezárt. Nemcsak azért nem volt kedve elmenni, mert feleslegesnek tartotta, de nem is akarta figyelni a boldog párokat, akik körül fogják venni.

Nem volt velük semmi baja, de a tény, hogy már huzamosabb ideje ebből a szempontból egyedül volt, kissé nyomasztotta. Hiába volt rengeteg barátja, ők nem tudták azt a személy pótolni, akire vágyott. Azt szerette volna, ha valaki úgy törődik vele, ahogy csak egy partner tud. Olyas valakiről álmodozott, akinek a kezébe adhatja az életét és biztos lehet benne, hogy ezzel nem követ el semmi hibát.

Nem akarta magát egyedül érezni, de ez így volt. Az nem jelentett ebben semmit, hogy legközelebbi barátai mindig segítik őt. Másra vágyott és ezt pontosan tudta. Arra várt, hogy megjelenjen ez a személy az életében és akkor nem fogja elengedni. Csak vele akar lenni és ez mindennél többet jelentene számára.

De ez mostanáig nem következet be. Huszonkét évesen egyedülálló nő, aki a magány elől a munkájába és barátaiba temetkezik. Nehezére eset, de bevallotta magának, hogy könnyebb számára eltemetni a tényt, ami megőrjíti, mint tenni ellene.

Igaz nem is vágyott olyanra, aki csak a hírnév vagy külseje miatt van mellette. Azt szerette volna, hogy teljes szívvel és lélekkel viszonozzák az ő érzéseit is. Ez pedig New Yorkban még nem valósult meg, és lehet, hogy nem is fog. Ám lehet, hogy Madridban sok minden fog változni életében. Egyet tudott bizonytalan jövőjében, biztosan nem fog elrohanni a kínálkozó lehetőségek elől. Igaz, ha nem írja alá a tovább maradásra szóló szerződést, máris megvéti ezt, de ezt még nem döntötte el, majd talán ma este.

A negyedórás út után kiszálltak a sárga járműből, majd elindultak a luxus toronylakás felé, melynek a legtetejére kell menniük. Belépve a sötétített ajtón, a lift felé mentek, ami kevés várakozás után ki is nyitotta ajtait előttük.

Pillanatok alatt a legfelső szinten voltak, ahol egy külső teraszon rendezték a partyt. Mikor kiléptek a friss levegőre, mindenki feléjük nézet. Lauren még mindig nem szokta ezt meg az elmúlt évek során.

-     Megyek, körbenézek – szólalt meg Jessica, miközben végig pillantott a társaságon. A mellette álló, csak elmosolyodott kijelentésén.

-     Rendben, én addig megkeresem Lanáékat – mondta már a távozó nőnek. Fejét rázva indult meg a tömegben, miközben sötét lencsés szemüvege mindig szeme előtt volt. – Sziasztok.

Kevés idő alatt megtalálta őket, így csatlakozva hozzájuk, beszállt a társalgásba. Ennek köszönhetően az idő gyorsan telt, miközben jól érezte magát. Mégis érezte azt, hogy egyedül van. Nem tudta megmagyarázni miért, de így volt.

Érezte, hogy hiányzik mellőle valaki, aki igazán szeretheti, de őt még nem találta meg. És elnézve a jelentkezőket nem is fogja. Sosem szerette az olyanokat, akik túlságosan nagy egóval rendelkeztek. A legtöbbjük pedig ilyen volt.

Mivel nem kellett vezetnie, így kezében pezsgős pohár volt az aranyszínű itallal benne. Ellépve barátaitól a terasz egy eldugott részére ment, ahol félhomály uralkodott, de ami még jobban tetszett neki, hogy nem volt ott senki.

A korláthoz lépve nézet le az utcára, melyen egy percre sem állt meg az élet. Elmerengve figyelte a sárgás és pirosas fényeket, melyeket az autók lámpái okoztak. Próbált döntést hozni, de ez nem nagyon ment, még a csendben sem.

Nem tudott, hiszen nem ismerte Madridot. Talán, ha kicsit is tud az ottani életről, akkor megváltozna a véleménye, de ez így nehéz. Érezte, hogy hiányozni fog neki az egész város, ahol felnőtt, de lépnie kell egyet, így ideje új fejezetett nyitnia az életében, Madridban.

-     Szép esténk van – szólalt meg mellőle valaki. Oldalra pillantva egy tőle egy-két évvel idősebb férfit látott. Szőkés haja és arca ismerős volt neki, de nem tudta honnan. Hiába gondolkodott rajta, nem jött rá.

-     Igen az – mondta, miközben felnézet az égre, melyen látszódtak a csillagok. Mindig is elbűvölte a látvány, így órákon át is el tudta ezt nézni.

-     Gondolom, már várod az utazást – kezdeményezte a beszélgetést a férfi. Oldalt neki dőlt a korlátnak, míg közben az előtte állót nézte.

-     Ennyire látszana? – kérdezte meg mosolyogva. Egy percre sem vette eltekintettét az égről, csak rá akart jönni, hogy ki lehet az idegen. – Olyan ismerős a hangja. De vajon hol hallottam már?

-     Nem, de gondolom Madridba vagy Spanyolországba utazni nem minden napi lehetőség – somolyodott el rejtélyesen Laurenre.

-     Nem. Nem az – jelentette ki, miközben rá pillantott. Azonnal egy kép ugrott be szemei elé, amikor egy szőke kisfiú csúfolódva mutogat és beszél. – Már értem. Ezért volt olyan ismerős a hangja. Bezzeg ő nem ismert fel! Ha megbocsát.

-     Hová mész ilyen sietősen? – fogta meg karját, mikor mellé ért, ezzel megállítva. LC tudta, hogy jobb lenne, ha most nem lenne itt, de ő akart pár percre elszakadni a tömegtől.

-     Azonnal eresszen el! – hangsúlyozta a szavakat, miközben próbálta lehámozni karjairól az erősen szorító ujjakat. Nem sikerült neki, ráadásul a szőke magához rántotta, majd erőszakosan megcsókolta. Hosszasan préselte ajkait a nőéhez, aki minden erejével próbálta eltolni magától. Elérve célját, eltávolodott tőle, majd egy pofonnal akarta végleg elrettenteni a férfit. – Többet ne merjen a közelembe jönni! De gondolom egy olyan kövér kislánnyal, mint amilyen én voltam, messzire elkerül. Még akkor is, ha én voltam a kedvenc játékszere, Pufóka!

Ellépve a döbbent férfi mellett gyorsan ment vissza barátaihoz, akiktől elköszönt. Nem akart egy légtérben maradni vele, és biztos volt abban is, hogy nem fogja annyiban hagyni a dolgot. Túl sok az egója, hogy megengedje magának, hogy egy nő visszautasítsa.

A holnapi utazásra hivatkozva búcsúzott el barátaitól, majd lakótársa keresésére indult. Mikor megtalálta, az épp egy férfi társaságában volt, így nem akarta zavarni. Biztos volt benne, hogy majd elmondják neki, hogy elment, így elindult az ajtó felé.

-     Lauren várj! – szólt a távozó alak után az est szervezője. Fekete öltönyben és fehér ingben volt. – Döntöttél már? Még mielőtt válaszolnál, hadd mutassam be a fiamat. Josh, gyere ide!

-     Phil most nem érek rá, sietek – próbálta sürgetni távozását, de a hívott személy megjelent. Amint meglátta, még biztosabb volt döntésében.

-     Öt perced csak tán van? Josh veszi át a New York-i modellek ügyeit. Szóval sokat fogtok találkozni, persze a döntésed függvényévben – jelentette ki, maga mellé állítva fiát. LC teljesen elsápadt, mikor meghallotta az elhangzott mondatott.

-     Igen, döntöttem. Azt hiszem, itt az ideje, hogy felfedezem Európát is. Szóval elfogadom az ajánlatukat – hadarta el gyorsan. Azt sem bánta, hogy ezzel megbántja a férfit, de csak az lebeget szemei előtt, hogy szabaduljon minél előbb.

Nem várva meg a választ, a lift felé igyekezet, ahová hamarosan be is szállt. Megnyomva a földszintre vivő gombot visszafordult a lakás felé. Látta mindkét férfit, akik döbbenten figyelték, de ugyanakkor látta a vágyat is, amit iránta tápláltak.

Nem akarta, de egy makacs könnycsepp végig futott arcán. Feltéve szemüvegét próbálta takarni arcát. Semmi esetre nem akart sírni, mégis ezt tette. Túlságosan felzaklatta a találkozás. Múltja ezen része még mindig fájó emlék számára és a férfi megjelenése ezt sértette fel.

Emellett anyja biztató szavait is felidézte, melyeket mindig elmondott. Ő sosem szerette szomorúan látni, de Josh és barátai mindig ezt hozták ki belőle.

-     Így lesz a legjobb! Új életet kezdhetek, távol a múlttól és tőle is. Hiába fognak hiányozni a többiek, nem vagyok képes mellette dolgozni. Főleg nem így, hogy nyíltan jelezte, hogy mennyire is kedvére van a mostani külsőm. De ezt nem fogja megkapni, ezt az egyet nem. Rengeteg keserű percet okozott nekem, de Engem nem fog megkapni. Még szerencse, hogy nem mondtam vissza a szerződés ajánlatott! Istenem, mennyire más lenne, ha anya még itt lenne?! Bármit is szánjon a jövő, azt már Madridban fogom meg tudni…