4. Still waters run deep

Csütörtök. Egy újabb reggel, egy újabb délelőtt, egy újabb délután. Mind, mind annyira unalmas és szürke. Már nem is tudom, mikor lettem ilyen elégedetlen az életemmel. Tavaly még minden más volt. Élveztem az életet, szerelmes voltam, és barátomat minden tekintetben tökéletesnek láttam. Nem tudtam elképzelni, hogy mit akarhat egy magamfajta, átlagos lánytól, de örültem, hogy velem van. De mára már a rózsaszín köd elszállt. Talán én vagyok az, aki túl sokszor hibázott, de rögtön bocsánatért könyörögtem. Ő viszont bármikor is hibázott, soha nem kért őszintén bocsánatot, vagy kért meg arra, hogy ne haragudjak. Túl sokat kellett miatta sírnom és túl gyakran fájt a szívem. Erre testem teljes elhúzódással reagált, és a közöny lett úrrá rajtam. Csak egyedül éreztem jól magam, amikor magamra maradhatok a gondolataimmal egy üres térben, ahova senki nem léphet be, senkit nem bánthatok meg, és engem sem bánthat meg senki. 

De besuhant a színthozó fekete árny az életembe. Vele teljesen más szemmel láttam mindent. Most is csak Rá várok, hogy végre vele lehessek. Ennek ellenére épp Dani ágyában fekszek, és hozzábújok, de csak megszokásból. Úgy gondoltam, még adok neki egy utolsó emlékképet magamról, mielőtt végleg kilépek az ő, és mindenki más életéből.

Ismét eljött a fél tíz. Újra itt állok a tetőn, és ő megint velem szemben áll. Szó nélkül megyek oda hozzá és karolok belé. Ő rám néz hófehér szemeivel, és a következő pillanatban már egy tisztáson voltunk, amit csak a csillagok és a Hold fénye világított meg. Egy vastag fa törzsének dőlt és hátulról átkarolt.
- Ma mesélek Önnek a vámpírok életéről - szólalt meg végre, és hihetetlen izgalommal töltött el bársonyosan mély hangja.
- Már alig vártam - mosolyogtam fel rá, és újra megcsapott férfias, finom illata.
- Csak, hogy tudja, mire vállalkozik. Tényleg emberek vérével táplálkozunk, bár nem napi szinten, elég csak havonta egy-kétszer. A napfényt.. Kerülni kell. Észrevehette, hogy szinte mindig csak sötétben találkoztunk.
- És amikor a buszon volt? - kérdeztem kíváncsin.
- Akkor felhős volt az ég és még elég alacsonyan volt a Nap, de így is napszúrást kaptam. A szemeink is nagyon érzékenyek. A látásunk sokkalta kifinomultabb az emberekénél, sőt a hallásunk és a szaglásunk is. Valamint minden vámpír rendelkezik még egy egyénenként változó képességgel. Enyém a "pillantás", ami megengedi, hogy egy kilométeren belül a másodperc töredéke alatt változtassam meg a helyemet.
- Akkor így tűnt el mindig a szemeim elől... - esett le a tantusz.
- És így kerültünk ide is - úgy éreztem, most szorosabban ölelt át, és ebbe beleborzongtam. Ő csak halványan mosolygott.
- És örökké élnek? - talán ez foglalkoztatott legjobban. Az örök fiatalság.
- Inkább úgy mondanám, hogy természetes okkal nem halunk meg. Csak megölni lehet minket. Vagy ezüsttel, vagy lefejezéssel. A többi hiedelem viszont, mint a fokhagyma, a szentelt víz, a kereszt.. mind badarság. De nyilván nem kellemes, ha mondjuk sörétes puskával lőnek le.
- Hihetetlenül hangzik. És Ön, tényleg egy perccel sem tűnik idősebbnek 24-nél...
- Ez azért van, mert 160 éve nem öregszem.
- És ha engem is vámpírrá tesz..
- Akkor Kegyed sem lesz soha több, 17-nél. Persze csak külsőre. De mindig is ezt akarta, nem? - rátapintott régi vágyamra.
- Csakugyan nem akartam soha 18 éves lenni, nemhogy még többnek tűnni... 
- Képes lenne örökre megválni a Nap fényétől, lemondani az anyaságról, és emberekkel végezni csak azért, hogy velem maradhasson és nem utolsó sorban örökre fiatal maradjon? - tette fel a várva várt kérdést.
- Ezer örömmel tenném meg - hangom még csak meg sem csuklott, pedig gondolataimba már eljutott, hogy a felsoroltak mellett tényleg el kell hagynom otthonomat, ahol eddigi életemet töltöttem, és mindenki mást is, akiket ismertem, csak Érte.
- Ez esetben vasárnap éjfélig magára hagyom. Akkor viszont megjelenek a szobájában, és ha döntését addig nem változtatja meg, végleg elragadom eddigi életétől - hangja semmilyen érzelmet nem tükrözött, mégis tudtam, hogy Ő is várja már a hirtelen oly távolinak tűnő időpontot.
- Várni fogom.
Még felnéztünk a csillagokra, majd hideg szellő cikázott keresztül a réten, és ahogy rajtam is keresztülfújt, megremegtem. Antoine maga felé fordított, és engedte, hogy kabátja alá nyúlva öleljem meg. Ő is megölelt, és magához szorított. A következő pillanatban a szobámba voltam, és Ő ismét eltűnt. Sajnáltam, hogy nem tudtam illő búcsút venni tőle, de vigasztalt a tudat, hogy már csak 3 nap, és örökre vele lehetek.


A pénteki nap kicsit színesebb volt az átlagosnál. Na nem azért, mert a suliban történt volna bármi érdekes is, az továbbra is a szürke árnyalatait viselte, viszont este hattól osztálytalálkozóm volt még az általános iskolabeli osztályommal. Egész jól elszórakoztam a rég látott arcokkal, és miközben egy kis cherryt öntöttem le a torkomon, enyhe szomorúsággal konstatáltam magamban, hogy velük sem lehetek soha többé. Pedig köztük van a legjobb barátnőm is, bár vele mostanában nagyon ritkán találkoztam, de ha egyszer összekerültünk, órákon át tudtunk beszélgetni, nevetni, jól érezni magunkat. Ő talán hiányozni fog, de csak egy kicsit. 

Rengeteg felidézett emlék, üres pohár és különböző eredményű csocsómeccs után hagytam ott a társaságukat. Egyedül sétáltam haza, miközben leszállt a köd. Halkan dúdolgattam magamban egyik kedvenc számomat, míg haza nem értem. Már csak két nap van a nagy eseményemig. Végignéztem a szobámon, és próbáltam mélyen agyamba vésni minden egyes szegletét, minden szétszórt cuccommal együtt. Aztán inkább bevetettem magam egy forró fürdőbe, és ott elmélkedtem tovább azon, hogy mit is kéne tennem még "utazásom" előtt. Amit első sorban kitűztem, az egy új ruha megvásárlása volt. Egy olyan ruháé, ami méltó a jeles eseményhez. Tovább nem is jutottam, csak kiszálltam a vízből és bebújtam jó meleg takaróm alá.


Szombat reggel fél kilenckor keltem fel és kezdtem neki egy kis takarításnak. Tisztán és rendezetten akartam hagyni magam után mindent. Édesanyám nem értette, mire fel ez a takarítási láz, hiszen még a szekrényemben is normálisan elpakoltam, elvégre elég régen megkért már rá. Mindent elrendeztem, és ebéd után útnak is indultam a belvárosba. Talán örültem volna neki, ha Antoine velem lett volna, és elmondta volna véleményét a választásomról, így viszont meglepetés lesz számára a megjelenésem. Meglehetősen sokáig tartott kiválasztanom a megfelelő darabot. Egy gyönyörű, gótikus, fekete ruhát. A felső része bársonyból volt, és dupla szoknya adta könnyed tartását. A kivágása is egész érdekes alakú volt, bár félig takarta a nyakamat. Amint megláttam, tudtam, hogy ez lesz az igazi. Vettem mellé még két felkarig érő fekete, áttetsző anyagú kesztyűt. Erre fogyott el az utolsó forintom is, de elégedetten lépkedtem a hazafelé vezető úton. Azt hiszem, sikerült mindent elintéznem, és mindenkitől elbúcsúznom. 


Vasárnap egész nap izgatott voltam, amit szüleim is észrevettek, de én ostoba kifogásokat hoztam fel viselkedésemre, amiket legnagyobb meglepetésemre elhittek. Délután utoljára mentem el édesanyámmal a templomba. Ez is egy régi kérése volt, hogy kísérjem el még valamikor. Ezt is megtettem, és örültem, hogy sikerült tényleg mindent rendben hagynom magam után. Este tízkor már szüleim alváshoz készülődtek, és enyhén kesernyés mosollyal kívántam nekik jó éjszakát. Bátyám még játszott a laptopján, én pedig beültem mellé, és fél 12-ig néztem. Akkor elköszöntem tőle, és hagytam, hadd merüljön el a virtuális csatáiba.

Ezúttal nem tettem fel alapozót, mert leradíroztam a bőröm, és egész hibátlannak tűnt. Bezzeg szemhéjamat elárasztottam a fekete sminkkel, és megnyugodva konstatáltam magamban, hogy az eredmény egy egészen igéző tekintet lett. Hajamat ismét kiengedtem és teljes hosszában kifésültem. Felvettem álomszép új ruhámat, hozzá egy magassarkú fekete kiscipőt, a kesztyűket és végül az Antoine-tól kapott fekete rózsát is beletűztem a hajamba. A tükör előtt állva elégedetten néztem saját szemeimbe. Éreztem, hogy már csak egy pisszentésnyi parfüm a dekoltázsomra, és teljesen elkészülök, és végre méltó leszek rá, hogy szembenézzek életem sorsfordulójával.

A nagyszobában tizenkettőt kongatott a falióra. A székemen ültem, mikor ismerős aurát éreztem magam mögül. Odafordultam, és ott állt Ő. Egy régiesebb, eszméletlenül elegáns fekete ing volt rajta, természetesen ugyanilyen színű nadrág takarta bőrcsizmája szárát. Hosszú haja lágyan omlott vállára, és keretezte halvány arcát, amely szinte ragyogott a csak gyertyák által megvilágított helyiségben. Hófehér szemeit rám szegezte, és én visszanéztem rá. Lassan felálltam a székből, és elé léptem.
- Indulhatunk? - kérdeztem izgatottan.