7. Fejezet

Sarah szemszögéből:

Vidéken vagyok. Reggel hat óra van! Mi a fészkes franc ez a ricsaj. A sátram elől – ami a tesómék udvarán áll- éktelen rikoltozás, cserregés hallatszik. Kinyitom a szemem, és megpróbálom azonosítani a hangok forrását.Ez Konrád a kakas.
Négykézláb kikecmergek a hálózsákból, és elvonszolom magam a sátor bejáratáig. Kikiabálok rajta:
- Hé! Konrád! Fogd be azt a ragyás csőrödet! Lődd fejbe magad! Játszd el inkább a Bumm a fejbe című számot!

Hiába üvöltözöm ez a nyamvadt dög nem hajlandó rám hallgatni. Kinézek a sátor ajtaján, és akkor veszem észre, hogy nem Konrád kakas szirénázik, hanem Klotildné, a gyöngytyúk, koncertezik az én bosszantásomra.
- Kuss legyen már Klotildné! Húzz el innen, mert úgy seggbe rúglak, hogy a jövő év végén sem fogsz leesni! – ordíthatok én ennek, Klotildné csak nem fogja be a csőrét. Zavartan körülnézek, mit is vághatnék hozzá, de semmi más nem akad a kezembe, mint a papucsom.

Felkapom és kivágom a sátorból, de amilyen pihent vagyok így reggel, naná hogy nem találom el. Az a rohadt dög, meg még ki is röhög. Mivel a papucsom elszáll, így kitápászkodom a sátorból és mezítláb és pizsiben elkezdem kergetni azt a ragyás tyúkot, de az a szemét gyorsabb, mint én. Felkapom a maradék fél pár papucsom, és üvöltve futok Klotildné után:
- Állj meg te Dög! Kitekerem a nyakad!
Persze, hogy nem áll meg. Rikoltozva fut tovább, én meg utána, mint a kergebirka, egyszer csak megcsúszik a lábam, elvágódom a vizes füvön, és miért is ne, egy elefánt méretű szarkupacba kell nekem landolnom.

A kupac tulajdonosa már jön is felém – ő Boci a medvébe oltott kutyaszerű teremtmény. Játékosan elkezd böködni az orrával, összenyálaz, nem enged fölkelni, és még jobban szétkeni rajtam a végtermékét.
- Hagyjál már! – kiáltok fel, és végre talpra kecmergek.

Nincs mese, be kell mennem a házba. Elvonszolom a fájó testem az ajtóhoz és megnyomom a csengőt. Várok vagy öt percet, mire megjelenik a bátyám álmos feje és megszólal:
- Szia hugi! Örülök, hogy újfent látlak! De rég voltál ennyire koszos és büdös! Menj, fürödj meg! Addig készítek reggelit. – Mutat a fürdő felé. – Utána, pedig elmeséled mi történt.

Beállok a zuhany alá, és azon gondolkodom, hogyan süllyedtem idáig, hogy reggel hat órakor holmi gyöngytyúkot kergetek. Oh! Megvan. A legutóbbi balhém már végképp kiverte anyáméknál a biztosítékot. Ebből kifolyólag úgy döntöttek, hogy javító gyógykezelés céljából száműznek Dominik bátyámhoz, le vidékre.

Már egy hete itt vagyok, és most volt az első konfliktusom, ráadásul az is egy csirkével. Én szegény, meg fogok őrülni, ha nem csinálhatok valami balhét. Árt a fejlődésemnek a visszafojtott „hülyülni vágyás”. Ezért alszom kinn a sátorban, hogy nagyobb szabadságom legyen, és hátha éjjel valakit meg lehet viccelni. De erre késő éjszaka még a kutya sem jár.

A szomszédokat meg nem bánthatom, mert nagyon rendesek, és aranyosak. Történetesen ők Mr. Színes Fej nagyszülei, de az unokájuk tuti, hogy nem rájuk ütött.
Végzek a zuhannyal, tiszta ruhát veszek fel, és bemegyek a konyhába. Tesóm vigyorog, mint a telihold, rám kacsint, és kezembe nyomja a bögre tejeskávém.
- Na, mi van hugica? - Szemeiben látom az visszafojtott nevetést. – Csak nem a tyúkokkal aludtál egy ólban?
- Hehehe! – morgom, és megsemmisítő pillantást küldök feléje. – Vicces vagy!
Beleiszok a bögrébe, majd mély sóhajtás kíséretében mesélni kezdem a reggel „szépséges” eseményeit. Dominik bátyám, felesége nevetve hallgat végig, és csak a fejét ingatja.

Este a biztonság kedvéért - a ma reggeli eset megelőzése miatt – betárazok a sátorba mindenféle önvédelmi eszközt: Shakespeare összes művét tartalmazó könyvet - lehet vagy 7-8 kiló - gyalogsági kisásót, baseball ütőt, kisbaltát, fingó párnát (csak tudnám minek?) büdös cipőt, és miegymást. Ezeket csak azért, hogy reggelente legyen mivel dobálóznom.

Alig alszom el, zajt hallok valahonnét.
„- Ilyen nincs! – gondolom magamban. – Ez a rohadt baromfiudvar összefogott az én bosszantásomra? Ki akarnak ezek idegelni?”
A zaj elhal, de nemsokára megint hallatszik. Kibújok a hálózsákból, felkapom a kezembe eső első tárgyat – naná hogy a Shakespeare kötetet – és elindulok baromfiirtásra.
Fenn az égen szépen világít a Hold, így nem kell még zseblámpát sem kell használnom. Elindulok a hang irányába, de az nem a tyúkól felé visz. A zörgés a szomszédból szűrődik át.
Aha! Biztos betörő! Felcsillan a szemem! Balhé van kilátásban! Végre hódolhatók a „gyilkos szenvedélyemnek”! Hurrá!

Elsettenkedek egy cédrusfa takarásába, és kilesek mögüle. Egy sunyi alakot látok, aki megpróbál bejutni Emma néni üveges teraszára. De én ezt nem fogom hagyni! Szép csendben átlopózom a kerítésen, kezemben még mindig a kötetet szorongatom. Jól elszidom saját magam, miért nem a baseballütőt vagy a gyalogsági kisásót hoztam magammal. Most már mindegy, nincs mese, Shakespeare-rel kell beérnem.

Betörő pajtásunkat annyira lefoglalja a tevékenysége, nem veszi észre, hogy a háta mögé lopakodom.
- Hadzsime!!! – kiáltok egyet és jól irányzott ütéssel fejbe csapom a csávókámat. Ő egy pillanatra megszédül, de csak egy pillanatra. Bánatomra nem ájul el, majd hirtelen megfordul.

A döbbenettől megszólalni sem tudok. Ki áll velem szemben, na ki, hát Derek. Ő is lemerevedik egy csöppet. Én térek magamhoz először, elhajítom a kezemből a könyvet, és kereket oldok. Tudom szégyen a futás, de hasznos. Derek is észhez tér és üvöltve üldözőbe vesz. Akkora zajt csapunk, hogy Dominik és Derek nagyszülei is felébrednek. Még jó, bátyám akkor nyit ajtót, amikor odaérek. Bebújok a karja alatt, és be szeretném vágni az ajtót, de

Derek is ideér. Hála az égnek, tesóm nem engedi be, hiába kiabál:
- Sarah! Most nem úszod meg! Kitekerem azt a kis girhes nyakad!
- Csak szeretnéd! – vigyorgok rá ördögien a 190cm-es és 100 kilós bátyám háta mögül.
- Elég legyen! – dörren közbe Dominik. – Elmondaná végre valaki, hogy mi történt?
- Ez a kis pokolfajzat! – mutat rám Derek. – Orvul leütött, pedig csak be szerettem volna menni a nagyiékhoz.
- Nem is igaz, hogy orvul ütöttelek le! – öltök nyelvet Mr. Fejbevágottra. – Kiáltottam előtte, hogy Hadzsime!
- Sarah! – szól rám Dominik. – Mit csináltál?
- Hát az úgy volt! – fogok neki a mese szövésének. – Hogy felkeltem valami zajra, felkaptam valamit, kiosontam a kertbe valamihez, és megláttam ezt a mamlaszt – bökök Derek felé. – Épp megpróbált betörni, erre Hadzsime kiáltással fejbe vágtam, csak sajnos nem volt elég erős az ütés! – Teszem hozzá ördögi mosollyal.
- Oké! Gyerekek! Most mindenki elmegy aludni! Reggel majd mindent megbeszélünk! – vet véget a vitának Dominik. – Sarah, te pedig idebenn fogsz aludni! – Fordul hozzám, és becsukja az ajtót.

Hát lőttek a szép napoknak. Elindulok a szoba felé, de hirtelen felkiáltok:
- Shakespeare!
- Sarah! Mi van az aranyhallal? – rökönyödik meg Dominik. – Mit csináltál vele?
- Elvittem pórázon sétálni – düllesztem ki a szemem. – Nem arról a Shakespeare-ről van szó, hanem a kötetről!
- Hát az meg neked minek kell, hajnali egy órakor? – esik le a bátyám álla.
- Verekedni! – vágom rá hetykén.
- Mit csinálni? – érdeklődik értetlenül.
- Jaj de értetlen vagy! – rázom a fejem. – Önvédelmi fegyverként használtam, mert nem volt más a kezemben. Derek fejébe legalább belevertem Shakespeare összes művét! Most már álmából felkeltve is fel tudja majd sorolni! – Nevetek gonoszul és elvonulok aludni.

Reggel hat óra! Mi ez a zaj már megint? Az ajtócsengő! Mivel én alszom a földszinten, így én megyek megnézni, ki az.
Kinyitom az ajtót, csak annyit látok, hogy repül felém valami, ez elől még ki tudok térni, de a rám zúduló vödör hidegvíz elől már nem.

Derek jóvoltából még egy adaggal kapok a nyakamba. Az a szemét áll velem szemben és torkaszakadtából röhög.
- Jó reggelt! – köszön kedveskedve. – Jól esett a reggeli kis frissítő?
- Pofa be! Görény! – morranok rá, és elindulok feléje, de megint elcsúszom a vizes füvön, és megint kutyagumiba landolok. Úgy néz ki, mióta a bátyámékmál tanyázom, elhagyott a szerencsém. Derek, meg úgy hahotázik, hogy majdnem összeesik a rázkódástól.
Feltápászkodom, összeszedem a könyvet, és királynői tartással bevonulok a nevető családom mellett a fürdőszobába. Két nap alatt két pizsama, ha így folytatom a végén nem lesz mit felvennem.
Végre valahára kikecmergek tisztán a fürdőből, Hannah-tól (tesóm felesége) kapok egy adag forró teát. Dominik meg vigyorogva megszólal:
- Hát melletted aztán nem lehet unatkozni hugi! Elvileg javulni jöttél ide, de úgy látszik a gyógykezelés a visszájára sült el. „Durva” vagy kicsi húgom, nagyon.
- Leszek még brutálisabb is. Csak kerüljön az a kis mocsadék a kezeim közé. Moslékot csinálok belőle – morgom az orrom alatt.
Bevonulok a szobámba, szerencsére mindenki békén hagy, így van időm a Nagy Terven dolgozni.

Délután tesómék elmennek hazulról, az időjárás a kegyeibe fogad, elkezd szakadni az eső. Egyedül vagyok, így nekiállok az akciómnak. Hátramegyek a fészerhez, ásót és fóliát ragadok. Csendben átosonok a szomszéd kertbe, és a cédrusfák takarásában elkezdek ásni. A kitermelt földet áthordom Hannah virágoskertjébe. Többször fordulok, mire akkora lesz a gödör, hogy egy 185 cm-es ember simán bele tudjon zuhanni. Kibélelem a lövészárkot fóliával, telehordom mindenféle büdös dologgal: záptojás, rohadt meggy, Boci szar. Ezekre a locsoló segítségével vizet eresztek, majd az egészet lefedem, hogy senki ne fedezze fel időnap előtt. A nyomaimat eltüntetem, mindent visszarámolok a helyére. Mire mindennel végzek, olyan koszos vagyok, mint a vakond belső zsebe.

Két nap hosszú az idő az ember számára, főleg akkor, ha vár valamire. Hogy elüssem az időt, összeszedek még egy jó adag rohadt meggyet, szükség lesz még rá.

Elérkezik a várva várt este. 10 óra már rég elmúlt, kiosonok a szoba ablakán, derekamra kötöm a meggyes zacskót. Felkapom a locsolócsövet és megöntözöm vele az összeaszalódott masszát a lövészárokban. Olyan büdös, hogy még a görény is sírva kérné el a receptet.
Nemsokára Derek is megjön, hallottam mikor mondta a nagyanyjának, hogy fél tizenegy körül hazaér. Addig is várok. Hallom ám, hogy egy autó megáll az úton, majd ajtó csapódik.

Előre lopakodom a cédrusfák takarásáig, belenyúlok a zacsiba, kiveszek pár szem vörös létől csöpögő meggyet, és elkezdem dobálni vele Dereket. Eltalálom a mellkasán, „szívlövést” kap. Ijedten kapja a kezét oda, és döbbenten látja a piros „vért” az ujjai között lecsöpögni. Ezért az arckifejezésért már érdemes volt belevágni. Sajnos nem sokáig élvezhetem a látványt, mert felém veszi az irányt és üvölt:
- Sarah! Most aztán véged! Először s hajam, másodszor a fejem, most meg a kedvenc pólóm teszed tönkre!
A kedvenc ruhádat is tönkre fogom tenni, röhögök magamban és tovább dobálom meggyel.

Egyre gyorsabban közelít, így kénytelen vagyok futásnak eredni. Hirtelen nem tudom, hol van a csapda. Á megvan, kikerülöm, átugrok a kerítésen.
Derek utánam, lohol, mint egy felbőszült bika, szerencsére ő már nem tudja kikerülni a lövészárkot, és hangos ordítás kíséretében belezuhan a szarosgödörbe.

Fogom magam, visszamászok a szomszéd kertbe, megállok a lyuk szélén, és a meggyes zacskó összes tartalmát Derekre öntöm. Ő csak bugyborékoló hangot hallat, nem tud mást csak hápogni és bűzölögni. A drága kedvenc pólója már nemcsak meggyes, hanem szaros is.
- Szia Derek! Örülök, hogy látlak! – nézek mélyen ördögi vigyorral a szemébe. – Látom lejjebb adtál a színvonalon. Rég voltál ennyire büdös és retkes. Ahogy elnézlek, felkeresheted a kedvenc tisztítódat!

Büszkén elfordulok, Búcsú puszit dobok neki, átmászok a kerítésen a tesómékhoz és vidáman, énekelve elmegyek aludni!