8. Fejezet

Menekülés! Nyúlcipőket fel és spuri! Mi lesz velem? ÁÁÁ! Segítsen valaki! Oké, tudom, magamnak kerestem a bajt, de annak a szemétládának sem kellett volna kötekedni velem!
Azt hiszem itt a vége a száműzetésem napjainak, szép volt, jó volt, jó gonosz is, hahaha! De most el kell tűnnöm egy időre, mert, ha Derek a karmai közé kaparint, hát abból egészségre káros találkozás lenne szerintem mindkettőnk részéről.

Visszatérve a szobámba előkapom a hátizsákom, beleszóróm a legfontosabb dolgaim. Cetlit ragadok, meg tollat, írok egy rövid kis levelet a bátyámnak, melyben közlöm, hogy elháríthatatlan akadály miatt kell elhagynom a „gyógykezelő tábort”! És, ne aggódjon, amint hazaérek telefonálok.

Zajt hallok kintről. Ijedten rezzenek össze.
„Jesszus! Ez biztos Derek! Most mi a jó francot csináljak? De, hogy sikerült ilyen hamar kikecmeregnie a gödörből?”
Hasra vágom magam, lapos kúszásban elkezdek az ablak felé araszolni. Óvatosan felhúzom magam az ablakpárkányig és kilesek rajta.
„Huh! Van Isten! Ez csak a szomszédék hülye macskája!”
Visszasietek a tatyómért, leoltom a kislámpát. Kisettenkedek az ablakon és elkezdem a vesszőfutásom.

Elfutok a hátsó kapu felé, úgy döntöttem a kertek alatt lépek meg. Rohanok, ahogy a lábam bírja. A Holdat valami felhő eltakarja, így a sötétben alig tudok tájékozódni. A szél zörgeti a leveleket, síri csend honol a tájon, még a tücskök sem ciripelnek, mintha éreznék a veszélyt, ami rám leselkedik, minden kis neszre felkapom a fejem, életemben nem paráztam még ennyire. Szívem zakatol, hallom, hogy dübörög a vér az ereimben, futás közben elmosódott alakok árnyak tűnnek el mellettem. A kihalt ösvényen egyszer csak kiugrik valaki vagy valami elém, ruhája elszakadt, csöpög belőle a víz, meg azt hiszem a vér is. Haja csapzott, nedves, és mindezek mellett olyan bűzt áraszt, hogy az már homlokon vág. Mikor rájövök ki áll velem szemben, a dermedtség lehullik rólam:
- ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ! – fordulok az ellenkező irányba, és a sprintereket megszégyenítő sebességgel rohanok.

Persze Derek sem rest, itt lohol a nyomomban, és közben átkozódik:
- Sarah! ÁLLJ MEG! VÉGED VAN! Ki foglak nyírni! Nem érdekel, ha többet kapok érted, mint egy normális emberért! Akkor is megnyuvasztalak!
- Azt várhatod! – kiáltok neki vissza. - Ha engem akarsz elkapni, ahhoz korábban kell felkelned barátocskám! Amúgy meg a helyedben, nem engem kergetnélek, hanem elmennék fürdeni, mert koszos is, büdös is, és szaros is vagy! – Visszaérek az udvarba, Derek mögöttem, felötlik bennem egy újabb gonosz ötlet, mi lenne, ha visszacsalnám a gödörbe? Ezt ki kell próbálni. Hirtelen irányt váltok, átugrom a kerítésen, be a cédrusfák közé a csapda irányába.

Basszus hol van az a hülye gödör? Ne má’ a végén még én fogok beleesni! Nem tétovázhatok, mert itt van a sarkamban!

Az utolsó pillanatban valahogy sikerül átugrani a földben tátongó lyukat. Épp a szélén landolok, egy kicsit meg is ingok, de túljutok rajta. Derek nem ennyire szerencsés, arccal előre landol a lövészárokban. Bugyborékolás, majd hörgés hallatszik. Nem tudom megállni, hogy vissza ne menjek. Vigyorogva guggolok le a lyuk szélére, és még odapiszkálok egy kicsit:
- Látom nagyon bejön neked ez a fürdő! A helyedben hoznék még egy kis tusfürdőt is! Na, szia mennem kell! – fordulok el tőle, és sietős léptekkel elindulok az utca felé.

Vidáman, dalolva sétálok el a vasútállomásig, szerencsémre épp jön egy szerelvény, amivel haza tudok menni. Jegyet válltok, felszállok a vonatra, elhelyezkedem az egyik fülkében, és hazáig alszom, ki kell pihennem az éjszaka fáradalmait.

Pár napig nem hallok Derek felől semmit, még Thomas bátyám se tudja, mi van vele. Ez eddig nekem jó! Addig is biztonságban vagyok itthon, szerencsére anyáék nem tudnak a vidéki akciómról, tesómék nem árultak be. Derek meg még nem büszkélkedett el Thomasnak, a vidéki kalandjairól.

Furcsa, de azért egy kicsit hiányzik, mert nincs, kit piszkáljak. Pár napja olyan furcsán érzem magam, fáradt és levert vagyok, fáj a fülem, anya szerint beteg leszek. Délutánra belázasodom, anya erre kihívja az orvost. Kiderül, hogy mumpszom van. Ha, ha, ha, ha! Milyen szerencsém van nekem! A védőangyalom nagyon szerethet engem.

Másnap délután beállít Derek, immár tisztán és illatosan, dühös vadállatként ront a szobámba, anya figyelmeztetését sem hallja meg.
- Most aztán véged van kis csitri! – kiabál velem, de aztán hirtelen elhallgat, amikor észreveszi, hogy lázasan, betegen fekszem az ágyban. – Hát neked meg mi bajod van?
- Semmi különös, csak mumpszom van! – felelem negédesen. – Tudod ez az a betegség, ami férfiakra nézve veszélyes. Mivel impotenciát okozhat!
Derek ledermed az ágyam mellett, moccanni sem bír. Én kapok az alkalmon és belecsimpaszkodom a karjába.
- Derek! Bocsáss meg nekem! – suttogom elhaló hangon, megbánást imitálva. – Felejtsd el a sok bajt, amit okoztam!

Ő meg csak áll, mint egy darab fa. Bámul rám, mit borjú az újkapura. Mikor felfogja a szavaim értelmét, óvatosan megpróbál elhátrálni. Sikerül kiszabadulni a karjaim fogságából és pánikszerűen menekül a kezeim elől. Szemében és az arcán döbbenet és félelem tükröződik, igen félelem a „gyilkos kór” miatt.
- Derek! - kiabálom utána. – Ne hagy itt! Én tényleg megbántam mindent! Légyszi bocsáss meg! SZERETLEK! – üvöltöm utána, na ettől még jobban bepánikol és még gyorsabban elhagyja a szobám. Az ajtó becsukódása után kirobban belőlem az évszázad röhögő görcse.

Visongva fetrengek az ágyban, kezeim a párnát csapkodják. Ha valaki most meglátna, 120-szal hívná a rohammentőt és vitetne a diliházba.

A gyógyulásom utáni pár napban hírét hallottam, hogy Martin barátom bajban van. A baj forrása nem más, mint Daisy, egy lány
A kiscsaj a vérszívók népes családjába, azon belül a piócák fajába tartozik. Ráakaszkodott Martinra, ő meg szegény nem tudja lekoptatni. Na, majd én elintézem, hogy messze elkerülje a legjobb barátomat. Megbeszéljük Susie-val és Martinnal, hogy a csajt áthívjuk hozzánk, és mint családtag leszek bemutatva neki! Muhaha! Lesz része meglepetésben.

A megbeszélt időpontban mindenki megjelenik a szobámban. Én az ágyban fekszem, mint aki halálos beteg, de erről szó nincs. Ugyanis nincs „nagy” bajom, csak most engedtek haza a diliházból. Persze a lány erről nem tud semmit!
- Szia! –köszönünk Susie-val, mikor Martin és Daisy beér az ajtón.
- Sziasztok! – köszön vissza vidáman és jó hangosan.
- Bocsi! – szól rá Susie. – Légyszi egy kicsit halkabban, mert Sarah érzékeny a hangokra, és ha nem akarod, hogy bedilizzen újra, halkabbra fogod.

Daisy csinos pofikája egy kicsit sápadtabb lesz, és kérdőn néz Martinra.
- Nem vagyok ám dilis, csak pszichopata! – mosolygok önelégülten. – Most jöttem ki a zárt osztályról, mert azt mondták, hogy elmebeteg, én meg azt értettem, hogy elmehetek. Így hát fogtam magam és elhúztam a csíkot.
- Ugye ez most csak vicc? – Néz rám, nagy barna szemeivel.
- Hát nem éppen! – szól közbe a legjobb barátnőm.
- Naná, hogy nem vicc! – kotyogok közbe. – Miért? Te nem is tudta, hogy a családunkban majdnem mindenkinek van sárga lapja?
Daisy arcán és szemeiben tükröződik a megrökönyödés. Hirtelen elkapom a kezét, magam felé rántom, és gügyögve elkezdek beszélni:
- Ne ijedj meg! Nem eszek most már embert! Ne vágj már ilyen pofát, mert menten megállok 1 évre a fejlődésben! Na, gyere ide, adok egy puszikát! HIHIHI! – mondanom se kell, a lány gömbölyded arcán halálos félelem jelenik meg, lesápad. Azt se tudja, hol van, mit csináljon.

Én kihasználom a helyzetet és énekelve folytatom tovább:
- Nem vagyok teljesen őrült! Nem vagyok teljesen őrült! Salalalalaaaaaaaaaa…….
- Aj! Aj! – motyogja Susie, barna szemeiben gonoszkodó fény jelenik meg.
- Mi a baj? – kérdezi rémülten Daisy.
- Hát csak annyi, hogyha így viselkedik, akkor nemsokára rohama lesz.
- ÉÉÉS mennyire súlyos ez a roham? – érdeklődik holtra váltan.
- Hát csak elkezd habzani a szája, vérben forog a szeme és, ami a kezébe kerül, azt ripityára töri – részletezi Susie a hitelesség kedvéért.
Daisy barátnőnk falfehér arca átmegy pirosba, és remegve pislog a kezére, amelyet még mindig szorongatok.

Én sem vagyok rest, elkezdem a cirkuszt. Szemforgatás közepette, őrült vad grimaszokat vágok, az egész testem pedig elkezdem rángatni. Persze Daisy is velem rángatózik, mivel még mindig szorítom a kezét. A lány arcán pillanatokon belül a szivárvány minden színe látható, és végül a zöld színt ölti fel. A homlokán izzadság cseppek jelennek meg, szemében pedig páni félelem.

Martin a háta mögött áll, szemeit forgatja, jelezve, hogy most már elég lesz. Engem azonban már nem lehet leállítani, mivel vérszemet kaptam és szeretem éreztetni a nálam alacsonyabb intelligenciájú emberekkel, hogy nem kívánatos személyek. Kék szememben ördögi fény cikázik. Martin végül megelégeli az Oscar esélyes műsorom és kínok, erőfeszítés közepette lefejti a kullancsként tapadó ujjaim Daisy kezéről.

Barátosnénkon a rettegés kezd eluralkodni, még a végén ő kerül a dilidoki elé nem én. Pedig a rokonság szerint rám férne egy alapos gyógykezelés. De hát nem mindenki kaphatja meg, amit akar.

Daisy elhűlten nézi, az immár nyugodt angyali arcom. Képtelen elhinni, hogy az előbbi dühöngő őrült, most békésen fekszik az ágyban, és bájosan cseveg Susieval.
- Nővérkém! – fordulok Susanna felé. –Szomjas vagyok! Kaphatnék egy pohár vizet?
- Oh hát persze! – pattan fel mellőlem és vigyorgó ábrázatát dús, hosszú, barna haja mögé rejti. Elsiet a még mindig sokk–hatás alatt álló lány mellett, és észrevétlenül a fülébe súgja:
- Most menekülj, amíg nem késő! – búcsúajándékképp még egy kicsit bele is csíp.
Daisy akkorát ugrik, mint egy nikkelbolha. Lerázza magáról a dermedtséget, és irtózatos sebességgel hátrálni kezd az ajtóig. Maga után vonszolva Martint is.
- Én…most…izé…nekem mennem kell! – habogja.
- De hát hova mész? – kérdezem nagy boci szemeket meresztve. – Még meg sem ismertük egymást!
- Bocsánat…, de most…dolgom van …- ezekkel a szavakkal kifordul az ajtón, még hallom, amikor ezt mondja Martinnak:
- Bocsi…, majd… hívlak, oké?
Hát, ahogy elnéztem a csajszi ábrázatát, nem mostanában fogja keresni Martint. Még egy áldozat került a trófeáim közé! Ha így folytatom, hamarosan, múzeumot nyithatok belőlük…