A találkozás  

Vámpírok és vérfarkasok.
A vámpírok valóban emberek vérét isszák?
És a vérfarkasok? Mi van akkor, ha csak egy véletlen folytán a halandók vérfarkasoknak nevezik azokat az embereket, akiket láttak átváltozni farkassá? És ha nem is egészen farkasok? Hanem mondjuk alakváltók? Egy központból kiindulva, lehet hogy néhányan farkas alakot választottak, mikor erre esélyt kaptak. Mások egyéb állatok testébe bújtak.
Vámpírok. Legendák keringenek róluk. De… mi van ha tévesek a feljegyzések? Annyi legenda, monda, hihetetlen történet van róluk. Nem lehetnek igazak? Sokak szerint léteznek. Régi írók is jegyeztek fel róluk dolgokat. Például Szókratész.
Vagy vegyük Plutarkhoszt. Ő vérfarkasokról írt. Vagy csak egyszerű emberekről, akik farkas alakban is tudtak létezni? Netán alakváltók?
Nos vegyünk néhány nagy sikert aratott könyvet. Anne Rice sok vámpírokról szóló könyvet, történetet írt. Szerintem lehet bennük némi igazság. Akárcsak Bram Stoker Drakula grófról szóló művében. Végül is létezett a gróf. Vagy vegyük a kedvenc könyvemet, a Twilight-ot. Sok kritikát kapott, megosztva. Jót és rosszat egyaránt. A vámpírok és a vérfarkasok egyaránt szerepelnek benne. Tartalmaz igazságokat a régi íróktól, akik talán találkozhattak halhatatlanokkal. De mi van akkor, ha ezek tényleg megtörténtek az írókkal, és lejegyezték őket… Talán nem a halandó embereknek, talán nem is a saját emlékezetük megőrzésére, hanem hogy a hallhatatlanok leszármazottai megértsék a létezésüket és származásukat. Hogy tudják mi történik velük, ha senki nem lesz nekik, hogy elmagyarázza..

Annyi kérdésem lenne, ha találkoznék egy halhatatlannal. De mégis hogy mutatkoznék be neki? És hogy tenném fel az első, legfontosabb kérdésemet? Hogy milyen érzés a halhatatlanság? Annyira akartam valami új, érdekes dolgot az életembe. Aztán egy nap váratlanul betoppant…


Az egész egy autóbalesettel kezdődött.


Egy kereszteződésen akartam áthaladni az új kocsimmal, amikor egy őrült belém jött. Elismerem, neki volt elsőbbsége, és én hibáztam egy kicsit. Az aszfaltra festett stop feliratot észre sem vettem. De ő is nagyot hibázott. A megengedett sebesség 90 km/h lett volna, de lefogadom hogy kétszázzal ment. Szóval elvitte a kocsim elejét. Hallottam valamit, aztán rögtön el is ájultam. Arra eszméltem, hogy valaki fölém hajol, de már nem a kocsiban voltam, hanem az út mellett a füvön feküdtem.
-Jól vagy? – ismételte meg másodszorra is a kérdést az ismeretlen. A szememet alig bírtam nyitva tartani, szédültem, forgott velem az egész világ. Tudtam hogy mi történt, csak azt nem hogy mikor. Lehet hogy pár perce feküdtem itt, de az is lehet hogy már órák óta. – Seth vagyok – szólalt meg újra a ismeretlen. Próbáltam kivenni az arcát, csodálkoztam hogy egyetlen karcolást sem látok rajta, pedig épp az előbb volt balesetünk. Aztán újra meghallottam azt a nyugodt, de ugyanakkor aggódó hangot. – Ha hallasz, szorítsd meg a kezem! – kérte, s az enyémbe csúsztatta egyik kezét. Épphogy meg tudtam mozdítani az enyémet, de ő megérezte, s hallottam megkönnyebbült sóhaját, majd egy mosolyt villantott rám. Valahogy nem bírtam megszólalni. Nem tudom, talán a sokktól lehetett, de nem voltam képes magamból hangot kiadni. Vagy mégis. Közölte velem hogy nem kórházba visz, mivel az túl messze lenne. Aztán éreztem – vagy inkább nem – hogy eltávolodok a földtől. A lábaim a levegőben kalimpáltak, és fájdalmat éreztem a fejemnél… Na ekkor nyögtem fel a kíntól. Seth megint aggódó arccal nézett le rám, de láttam rajta, már nem olyan ijedt, mikor még csak a szememet nyitottam ki. Beültetett a kocsijába, bekapcsolta a biztonsági övemet, és becsukta az ajtót. Pár másodperccel később ő is beült, de az övvel nem vesződött. Annyira kába voltam, hogy nem tudtam rászólni. Csodálkoztam mikor beindította a motort. Hogy képes ez a kocsi elindulni, mikor az enyém szinte totálkáros lett? Aztán elindultunk.
Figyeltem az elsuhanó tájat, aztán néhány perc múlva megálltunk egy hatalmas, háromemeletes ház előtt. Közel s távol ez volt az egyetlen épület. Mellesleg elég eldugott helyen volt.
Lekanyarodtunk az országútról, rá egy kisebb bekötőútra, majd onnan egy földes úton mentünk pár percet. Ezt is csak úgy tudtam megjegyezni, hogy nagyon figyeltem, mivel egész idő alatt szédültem, és leginkább arra koncentráltam, hogy ne ájuljak el.
Aztán Seth kiszállt a kocsiból, majd átjött az én oldalamra. Még mindig alig bírtam mozogni. Áthajolt fölöttem s kikapcsolta a biztonsági övet. Elég közel hajolt hozzám, hogy láthassam füstszürke szemeit. Majd kiemelt a kocsiból, és elindult velem a lépcsőn. Akkor nem tudtam felfogni, hogy ő hogy bír engem cipelni, mikor én mozdulni is alig tudok. Ma már tudom…

Kinyitotta a bejárati ajtót, majd átment velem a nappaliba, és lefektetett a kanapéra. Aztán eltűnt pár pillanatra. Nem tudom mi történhetett közben, de hangokra lettem figyelmes. Azt hiszem elaludtam, míg nem volt a közelemben senki.
- Seth ezt már egyszer megbeszéltük. Nem hozunk ide halandót!
- Kian ezt meg kellett tennem. Én mentem neki a kocsijának, természetes hogy nem hagyom ott! És ha most megbocsátasz megyek megnézem. Ha jól hallottam felébredt.
Nem hallottam a lépteinek zaját, így először azt hittem, még mindig a másik szobában van. De aztán egyszer csak, mint derült égből villámcsapás, megláttam az arcát a fejem felett. Megpróbáltam felülni, és – bár nehezen ment – de sikerült. Felnéztem a megmentőmre – meg persze arra aki miatt most itt vagyok – és belenéztem a szemeibe. Próbáltam kérdezni tőle, de hang nem jött ki a számon.
- Ezt idd meg – nyújtott felém egy poharat, amiben jéghideg víz volt. Elvettem, de csak kortyolni tudtam belőle. A hűs folyadék jót tett. Éreztem, hogy egyre jobban vagyok. Aztán visszatért a hangom.
- Miért hoztál ide? – kérdeztem, bár erre tudtam a választ. Még akkor elmondta, mikor először megláttam.
- Mert a kórház túl messze lett volna. De ha jól emlékszem ezt már egyszer elmondtam – na persze! Még jó hogy ő is emlékszik!
- És a kocsim? Az hol van? – kérdeztem, de azt hiszem arra számítottam, hogy azt közli velem: a roncstelepen. Ehelyett kicsit meglepődtem mikor válaszolt.
- A bátyám elhozza. Megmondtam neki hogy hol „találkoztunk”. Most ment el érte. Aztán majd megjavítom ha megengeded.
- Autószerelő vagy? – ennél hülyébbet már nem is kérdezhettem volna. S lám! Felnevetett a bugyuta kérdésem hallatán.
- Nem, nem vagyok, de elég jól értek az autókhoz. Az enyémet is párszor szétkaptam már.
- Azt a luxuskocsit amivel sikeresen nekem jöttél?
- Héy! Nem csak én voltam a hibás! Ki is nem állt meg a stop feliratnál?
- De nem is én hajtottam kétszázzal! – látszott rajta hogy élvezi a kis vitánkat, bár nem tudtam megérteni hogy miért.
- Háromszáznyolc – közölte mosolyogva. Halálsápadtra vált az arcom. Az én kocsim maximális sebessége kétszázötven volt, és nem lehetett azt mondani róla hogy egy lerobbant tragacs. Valójában elég gyors volt a kocsim…
Talán túlságosan is. Egy BMW M6 Cabrio. Hát igen… Aputól kaptam mikor megszereztem a jogsit. És ez alig pár hete volt. Azt hiszem most nem csak a kocsimnak mondhattam búcsút… A jogsim is elúszott...
- Háromszáznyolc? – hüledeztem. Nem gondoltam hogy valaki képes ennyivel száguldozni. – De akkor hogy élhettük túl?
- Hát látod ez egy nagyon jó kérdés. Pár karcolással megúsztad a dolgot.
- És rajtad hogyhogy nincs egyetlen egy karcolás sem? – kérdeztem. Hihetetlennek tartottam, hogy sebek nélkül megúszta a „találkánkat”.
- Szerencsém volt – láttam rajta, hogy hazudik, de nem tudom mit akart eltitkolni. Nem tettem neki szóvá, így egy ideig hallgattunk. Aztán, nem is tudom mennyi idő telhetett el azóta, hogy Seth bátyja elment, de meghallottam a motorzúgást. Először azt hittem, vontatni fogja. De mikor kinéztem az ablakon, egy magas, sötét hajú srácot láttam kiszállni a kocsimból. Nem tudom hogy volt lehetséges, hogy beindítsa a motort, de szemlátomást sikerült neki. Azt hiszem, Seth is észrevette az arcomon, hogy min akadtam fenn.
- Kian bármit össze tud rakni olyan állapotba, hogy néhány óráig működőképes legyen. Én meg leginkább úgy rakom össze a dolgokat, hogy azok évekig működjenek.
- De…hogy volt képes… Már úgy értem… Az a kocsi darabokban volt amikor ott hagytuk! – kiáltottam fel. Aztán hallottam az ajtócsapódást. A srác, aki az előbb szállt ki a kocsimból, megállt a nappali ajtajában, és minket kezdett el figyelni.
- Na mi az bátyó? Meg lehet menteni azt az autót? – kérdezte Seth, mire én meglepődtem. Úgy beszél a kocsimról, mintha az beteg lenne. Persze, ha most nézzük… Nem voltam biztos benne, hogy valaha gurulni fog még. Abban a pillanatban nem.
- Talán. Ha meg lesz minden alkatrész hozzá, talán össze tudjuk rakni – válaszolta az idősebbik fiú. – Persze leginkább te kellesz hozzá Seth.
- Aha. Majd megoldom. Egyébként Kian, hadd mutassam be neked… - itt elakadt. Most jöttem rá, hogy én még be sem mutatkoztam.
- Kris vagyok – válaszoltam.
- Az nem egy fiúnév? – komolyan mondom a pasik tényleg ennyire hülyék, vagy csak engem akar a srác szívatni?
- Attól függ, honnan nézzük. A teljes nevem Kristen, de a Krist jobban megszoktam, és a legtöbb embernek könnyebb kiejteni.
- De mi nem vagyunk a legtöbb ember – komolyan mondom ez szívat engem!
- Akkor ti hívjatok úgy, ahogy akartok – válaszoltam, de már lehetett hallani a hangomon az ingerültséget.
- Rendben szivi, de azért ne kapd fel a vizet – Már kezdett kikészíteni ez a srác. Könyörgőn ránéztem Seth-re, mire az visszanézett rám.
- Sajnálom Kristen, nem tehetek semmit. Pedig nekem is néha az agyamra megy – vágott hozzá Kian-hez egy párnát, amit a testvére ügyesen elkapott, majd visszadobott.
- Szivi, engem nem olyan könnyű ám lerázni.
- Ja, olyan vagy mint pók a falon. Egy idő után úgyis eltűnsz. De ezt meg tehetnéd akár most rögtön – csak figyeltem, hogyan marják egymást előttem. Egyre durvább szavak jöttek elő, és nem zavartatták magukat hogy ott vagyok. Pár perc után meguntam és közbeszólta.
- Fiúk fejezzétek már be! – kiáltottam, mire csend lett a szobában. – Ha ezt így folytatjátok, a szomszédok feljelentenek titeket csendháborításért! – erre mind a ketten elvigyorodtak. – Most meg mi van? – kérdeztem értetlenkedve.
- Nekünk nincsenek szomszédjaink – válaszolták egyszerre, aztán Kian folytatta.
- Ha nem tűnt volna fel Miss Karambol, egy eléggé eldugott helyen van a házunk. Már értem miért ütköztél Seth-tel: sosem figyelsz arra, ami az orrod előtt van.
- Na, álljon csak meg a fáklyás menet! Ha ez az alak itt mellettem nem ment volna háromszáz fölé, sőt még száz fölé sem, én sem lennék itt!
- Elhiszed, hogy nekünk több tapasztalatunk van vezetésben, mint neked? – Kian már sziszegett, annyira dühös volt.
- Persze, talán egy-két évvel! – ha vitába keveredtem, sosem kellett félteni. Általában én nyertem meg a csatát, de valamiért éreztem, hogy itt veszteni fogok.
- Jó pár évvel. Annyi tapasztalat van mögöttünk, amennyi neked egész életedben nem lesz! – már tudtam hogy mindjárt vége a vitának, és én mehetek a sebeimet nyalogatni. A büszkeségem sebeit.
- Miért mégis ki vagy te, hogy kioktass? – kérdeztem, mire egy eltorzult mosoly, nem is inkább valami vicsor jelent meg a száján.