† Tizedik fejezet †

Vande szélesen elmosolyodott, mikor megpillantotta eddig nem látott húgát. Elismerően figyelte magasságát, kecsességét, szépségét. A kisugárzása olyan, mint apjuké; megnyerő, előkelő. Ám az arca, a testalkata az csakis a lány édesanyjáé lehet. A szemei lágyan, melegen, kedvesen csillogtak. És gondolatban be is vallotta magának, hogy Delia tényleg gyönyörű.

Odalépett hozzá, és ő is suttogott neki üdvözlő szavakat az ősi nyelven. Miután meghajtotta a fejét, szorosan átölelte. A testvéri kötelék máris megköttetett.

- Örülök, hogy találkoztunk, húgom - mondta kellemes hangján.

- Én is így érzek - sóhajtott egyet.

- Vande - nézett rá villanó szemekkel Hard. - Ittak belőled?

- Igen - fordult felé. - De nem kell aggódnod, bátyám. Már betöltöttem a kettőszázadik életévemet. Most már nem döntheted el, mikor igyanak belőlem és mikor nem - emelte fel bátran a tekintetét, ahogy végigsimított hosszú, arisztokrata ujjaival a nyakán.

Boldogan elmosolyodott, mikor eszébe jutott Drake. A férfi egyszerűen elmondhatatlanul csodálatos volt. És mennyire szenvedélyes! Pár órával ezelőtt kétszer is a magáévá tette, és a két gyönyörű pillanat közben ivott belőle. Annyira szerette őt, hogy bármit képes lett volna megtenni csak azért, hogy a harcos is észrevegye őt. Bárcsak megjelölné, és párjának választaná, akkor nem kellene így titokban egymásból inniuk. Hisz a vámpír egy félvér volt, emiatt rengeteget szenvedett, s az elitben a legtöbben lenézték őt a múltja, a származása, és az édesanyja miatt. Aprón megrázta a fejét. Már több mint ötvenhárom éve partnerek voltak ezen a téren. Mikor hívta, ő azonnal illedelmesen elkérezkedett és gondosan felöltözve ott termett, ahol Drake akarta.

Ám valami eléggé aggasztotta.

A férfi nyakán két darab, friss lyuk ékeskedett. Tehát, egészen biztos volt benne, hogy valaki ivott belőle. S mikor alázatosan megkérdezte, szeretője tekintete elsötétült, és még szenvedélyesebben mozgott benne. Így nem is érdeklődött tovább, csak szorosan magához vonta, hogy tovább merülhessen el a szenvedély tengerében.

Lehunyta tekintetét, mikor újra elképzelte, ahogy alatta fekszik.

- Mi ez az édes illat? - szippantott a levegőbe Lia.

- Ó - nevetett fel halkan, kicsit elpirulva nővére. - Én - lehelte, mialatt tovább perdült, és leült az egyik antik bútordarabra.

- Delia - szólalt meg édesapja. - Az édesanyádat... - mély levegőt vett. - Szóval, az édesanyádat látni szeretnéd? - nézett rá gyöngéd szemekkel.

- Igen, hát persze, hogy igen - lépett elé hevesen. - Mikor láthatom, apa?

- Hát - simított végig hosszú haján. - Talán holnap. Azt hiszem, az jó lesz. Ha ma sikerül beszélnem az egyik kiválasztottal, akkor esetleg holnapra már iderendelhetem - hangja szomorúan csengett. Fájdalmasan. Szerelmesen.

- Köszönöm!

- Mögötted! - kiáltotta Drake.

Remek estének néztünk elébe. Eddig csupán három vadászt ölt meg. Az egyik épp egy fiatal, alig pár éve átváltozott vámpírt próbált megkínozni. A másikra egy szórakozóhelyen bukkant rá. A harmadikat pedig alig kettő perce semmisített meg. Remek... még több íztelen, sűrű vért akart, hogy szétkenődjön a testén, a ruháján, a földön... Mindenhol.

Előkapta a dobó kését, és tökéletes célzással mellkason szúrta a gazembert. Kicsit lihegett. Tekintete olyan sötét volt, akár a tenger. Mély, és feneketlen. Mérges vicsorra húzta a száját, mikor letépte a rohadékot társáról, Heliodorról.

- Kösz - motyogta a vámpír.

- Ja, ezt akár abba is hagyhatnád. Majd akkor köszönd meg, ha túléljük - pillantott jobbra. A francba, egyre többen jönnek!

Dühös volt. Elképzelhetetlenül dühös. És hogyha őt felidegesítik, abban nincs köszönet. Nem elég, hogy egy félnótás idióta, egy szerencsétlen senki minden téren, még itt vannak ezek a gyilkosok is. Hallani akarta az utolsó, elhaló ordításukat, miután szíven döfi őket. Teste remegni kezdett, szemfogai megnőttek, tekintete színe a fekete és a vörös árnyalat között utazgatott. Morogni kezdett. Mint egy területét védő tigris. Karmai is megnőttek.

- A francba, Drake... az átkod... - hátrált pár lépést Heliodor. - Fogd vissza magad, haver.

- Kuss! A buli még csak most kezdődött!

Jézusom, a hangja átkozottul mély volt. Mintha eltorzították volna. És a bal arca sötét színben tündökölt. Csak ne változzon át, csak ne változzon át, könyörögte magában a vámpír.

Hallott már erről az átokról. Drake-nek rengeteget kellett szenvednie miatta. Elég volt csak feldühíteni, rögtön látni lehetett rajta az apróbb jeleit... Például a tekintete. Oké, legtöbbször alapból fekete színű szokott lenni, de olyankor teljesen sötét lesz. Élettelen ónix sötét, s semmi csillogást nem lehet benne látni. A karmokról, a megnőtt szemfogakról, a figyelmeztető morgásról, és a remegésről már ne is beszéljünk. Ilyenkor Drake olyan, mintha egy időzített bomba lenne, és bármelyik pillanatban felrobbanhatna. Abszolút lehetetlen megállítani. Viszont az volt a szerencséje, hogy még egyetlen egyszer sem változott át teljes mértékben. Ha megtenné, az felérne az összes elképzelhetetlen csapással...

A pokolba! Tényleg nem kellemes félvérnek lenni! És ezt az átkot csak azért kapta, mert az anyja ember, az apja pedig vámpír volt... Ja, várjunk, van még e mögött más is. De arról ő már nem tudott. Ezt egyedül csakis Drake tudja. Meg az Őrző.

Ebből még gond lesz...

Az elátkozott férfi hatalmasat üvöltött, majd nekirontott a körülbelül hét fős vadász csoportnak. Elegánsan, kecsesen s állatiasan mozgott. Mikor az egyikkel végzett, máris megölte a másikat. Mindenkit átküldött a másvilágra. Egy szempillantás alatt. A gyilkosok a földön feküdtek, holtan. Már csak egy dolgot kellett velük csinálni: szíven szúrni, hogy örök időkre megsemmisüljenek. Drake elővette fekete markolatú tőrjét, és dühös vicsorral, vörös, illetve arany szemekkel, egyesével kinyírta őket.

A látása elhomályosodott, majd újra kitisztult. A feje fájt, a füleiben hangos zúgást hallott, mintha épp mellette szállt volna le egy katonai repülő. Testrészei fájtak...

- Drake!

- Ugye nem bántottam senkit? - kérdezte egy nagyot nyögve, remegő ajkakkal a földre rogyva. Rettegett, hogy még valakit meg fog ölni, aki fontos számára... A férfi masszírozni kezdte a bal vállát, karját, oldalát, combját. Két, hosszú szemfoga visszahúzódott, tekintete ismét sötét színben pompázott. Arca verejtéktől csillogott, haja izzadtan tapadt kicsit borostás arcára. Te jó ég! Testének bal részén a ruhája szakadt és mocskos. Véres, s sebes.

- Nem, haver - pillantott a sötét foltokra a földön. - Senkit.

- Akkor jó - sóhajtotta, majd átadta magát a hívogató sötétségnek.

Az utolsó dolog, ami az eszébe jutott, az egy zöldesszürke szempár volt.

- Próbáld meg még egyszer, ohyn - mosolyogta a király, mialatt visszadőlt hatalmas itáliai székébe.

Egy kényelmes szalonban ültek. Az előttük lévő óriási, kézzel faragott dohányzó asztalon régi, ősi nyelven íródott könyvek feküdtek egymás hegyén-hátán. Rodion rápillantott lányára, ki nyelvét kidugva, összeszűkült szemekkel vizslatta a szótárat. Delia mélyet sóhajtott, a hajába túrt, és csendesen letette az egyik díszes párnára a vastag könyvet. Apjára nézett, s úgy mondta a következő szavakat.

- Ve teuln ome Delia. Zherame wymarou?

- Igen, így jó! Akkor most fordítsd le, kérlek.

- Az én nevem Delia. Hogy vagy?

- Tökéletes - nevetett fel mély, férfias hangján, amitől még a plafonon lógó csillár is megremegett. - Akkor most ezt utánozd:Hatem venourlonem, chen nhilaghwad, meama.

- Ez mit jelent?

- „Örülök, hogy találkoztunk, édesanyám” - a mostani mosolya halvány volt, ám szeretetteljes.

- Húh, ez a nyelv eléggé zavaros... Nem is tudom mihez lehetne hasonlítani. A nyelv kiejtése talán olyan, mint a magyaré. Pontosabban a magánhangzók. Viszont teljesen máshogy ejtjük, mint ahogy írjuk.

- Olyan franciás, nem? Vagy koreais? - vigyorgott apja, amitől két, eszméletlen hosszú szemfoga kilátszott.

- Igen, kb. De mégis van benne olaszos is... ez a benorlo, vagy mi.

- A venourlo jelentése „örül” - magyarázta.

- Apa, te mióta tanulod ezt a nyelvet? - simított végig összeszűkült szemekkel az állán elgondolkodva.

- Születésem óta párhuzamosan tanulom, a többi tizennyolc nyelv mellett.

- Tizen... nyolc? - kerekedtek ki a szemei.

- Egy királynak tudnia kell különböző nyelveken, hogy a világ összes táján megértse család tagjait. Hatszáznegyvenhárom éves vagyok. Több mint háromszáz éve uralkodom népem felett. És hidd el kicsim, elég sok mindent láttam már a világban.

- Olyan sok kérdésem van, de azt se tudom, melyikkel kezdjem - motyogta.

- Kérdezz bármit.

- Rendben... Hm, mondjuk-... - ám nem fejezhette be, ugyanis egy kopogás félbeszakította kérdését.

A két szárnyas ajtó kinyílt, és egy fehér ingbe illetve ugyan olyan színű nadrágba öltözött, alacsony férfi jelent meg. A király felállt, tekintetében meglepettség csillogott.

- Királyom - hajolt meg mélyen. Olyan egyenes volt a tartása, hogy akár kilencven fokos szöget is bezárhatott volna.

- Maxim - szólalt meg a férfi.

- Az Őrző válaszolt, királyom - emelkedett fel a szőke hajú, arany szemű. Delia apja izgatottan várta a választ. - Oliveirát elengedte - megkönnyebbülten felsóhajtott a vámpír király, s lánya felé fordult szélesen elmosolyodva.

- És mikor jöhet?

- Az úrnő három és fél óra múlva fog ideérni.

- Nem változott át teljesen, viszont rettenetesen legyengült. A teste tele lett sebekkel, és a jobb karja zúzódott - magyarázta Heliodor, mialatt Anzelmre, Dariusra és Rhoderickre pillantott. - Jelenleg a szobájában pihen. Mélyen alszik.

A három férfi mind állig fel voltak fegyverkezve, és fekete bőr gatyát, felsőt, illetve acél betétes cipőt viseltek. Rhod rágyújtott egy cigarettára, mielőtt káromkodott volna.

A Testvériség fővezére idegesen sóhajtott, mialatt leült Khartonel irodájában az egyik székre. Ujjait összekulcsolta, kezét a combjára helyezte, és elgondolkodott. Tépett fekete haja rendezetlenül borult arcába. Egyetlen egy olyan tincs volt, mely körülbelül a háta közepéig ért. Ezt összefonta, s a végét egy gyönggyel fogta össze.  Az összes ujján gyűrűk díszelegtek. Tipikus férfi gyűrűk. Fülében is csillogott fülbevaló. Három bal fülcimpájában - az egyik körülbelül két centiméter hosszú, a másik pedig apró szegecsek -, illetve kettő a jobb fülének a felső részében.

- Most mit tegyünk, Anzelm? - kérdezte Darius, ahogy felhajtott egy pohár konyakot.

- Beszélnem kell a királlyal. Nem veszélyeztethetem a Testvériség tagjait egy elátkozott vámpír miatt - állt fel, dühösen a hajába túrva. - Azonnal indulok is.

- Én megyek, megnézem, hogy mi a helyzet vele - ajánlotta fel Darius, majd egy pillanat alatt láthatatlanná vált.

- Akkor én is megyek - jelentette ki Anzelm. - Majd értesítelek benneteket telefonon. Ugye még mindig az a számotok?

- Igen - felelte Rhod. - De nekem van egy új számom is. Majd e-mailben elküldöm, oké?

- Rendben - bólintott. - Akkor majd jelentkezem. Sziasztok.

Istenem, ez a rohadt átok! Kibaszott elege volt már belőle! Kettőszázhúsz éve szenved emiatt. Arra a szép, húsz évre már nem is emlékezett, mikor még ember volt. Mikor még nem kellett félnie, hogyha túl dühös lesz, átváltozik. Jesszusom! Most kettőszáznegyven éves. Hm, milyen fiatal még. Még előtte van az élet... Egy vámpír életéveinek száma átlagosan pár ezer év. Maximum négy, de általában kettő-három ezer esztendőt élnek.

Nagy nehezen az oldalára fordult, de inkább az előző fekvőhelyzetet választotta a sok horzsolás miatt. Lehunyta tekintetét.

Halk kopogást hallott, mire rekedtes hangon kinyögte a „szabad” szócskát.

Darius lépett be. Arcán apró aggodalom és együttérzés látszódott.

- Hogy vagy, testvér? - ült le az ágy szélére halványan mosolyogva.

- Kb. úgy, mint egy mosott szar, kifordítva - morogta. A szőke felnevetett.

- Szükséged van valamire?

Inkább valakire, gondolta dühösen.

- Nem, kösz - hunyta le a szemét. - Tizenkét óra alvás, és már jól is leszek - remélhetőleg.

- Drake - nézett rá meleg, barna tekintettel a férfi. - Anzelm beszélni fog a királlyal. Nem maradhatsz a Testvériség Központjában.

A sebesült vámpír lassan kinyitotta a szemét, melyben kiolvashatatlan érzelmek csillogtak. Mélyet lélegzett. Újra és újra.

- Ch... Ennyit a testvéri törődésről, meg hogy a Központ a legbiztonságosabb hely minden harcosnak - dörmögte. - Bár tökmindegy - ült fel nagy nehezen. - Elvégre, engem mindig is utáltatok, gyűlöltetek, megvetettetek. Csak annyit kellett volna mondanotok, hogy „hé, takarodjál már, mert már a tökünk tele van veled!”

Összeszedte maradék erejét, s nagy erőfeszítéssel, de lassan sikerült felállnia. Az ágy tölgyfából készült oszlopába kapaszkodott, hogy nehogy arccal a földre essen. A látása homályos lett, a bútorok körbe-körbe forogtak. A feje szétszakadt. És éhes volt... már megint, de most emiatt az átok miatt. A fenébe, hisz alig pár órája elégítette ki ivási- illetve testi vágyait. Viszont azt tudta, hogy nem akart ismét Vandé-hoz menni. Nem akarja kihasználni. Kicsit imbolyogva elindult a gardróbba.

- Drake-...

- Hagyd! Elhúzok ebből a puccos, idióta helyből. Nem kell aggódnotok, mivel most már nem vagytok kötelesek ezt az idegesítő púpot a hátatokon viselni.

- Tudod jól, hogy nem-...

- Ha annyira kellenék nektek, tudjátok a számomat, meg az e-mail címemet is. Majd írtok - vett magára egy sötét hosszú nyakú pulcsit, meg egy farmernadrágot.

- Hova akarsz menni, Drake?

A férfi a válla felett ránézett.

- Oda, ahol nem látom a gúnyos pillantásokat, a gyűlölködő szemeket. Ja, és ahol nem fogok senkit bántani, elvégre én csak egy elátkozott faszkalap vagyok, nem igaz? - kérdezte feketén világító szemekkel.

- Drake!

- Viszlát! - azzal a szenvedő alak láthatatlanná vált.

Darius megmasszírozta az arcát körkörös mozdulatokkal Ebből még gond lesz, gondolta. Megfordult, s távozott a szobából.