Az első beszélgetés

Úgy meredtem rá, mintha még életemben nem láttam volna fehér embert. Bár ha jobban megnéztem, ő valóban fehér bőrrel büszkélkedhetett, de nem azzal az egészségessel, hanem valami természetfeletti fehérséggel. Ahogy egyre közeledett felém, úgy tudtam egyre inkább rá fókuszálni. A bőre mintha egy halotté lett volna, ellentétben Seth-ével, akinek olajbarna bőre éles ellentétet produkált a bátyjáéval szemben.

- Miért mégis mi vagy te? – kérdeztem, habár kezdtem sejteni az igazságot. Mindig is hittem bennük, hogy léteznek halhatatlan teremtmények, de eddig nem láttam olyan embert – vagy inkább lényt – aki hasonlított volna rájuk. Persze kutattam utánuk, s ennek köszönhetően eléggé felvilágosult voltam e téren.

- Mint mondtam, halhatatlan – mondta ki a szót újra, és meglepődött, hogy engem nem különösebben sokkolt a dolog. Seth is kíváncsian nézett rám. Elképzelésük sem volt, hogy én még miért vagyok ilyen nyugodt – a baleset következményeit leszámítva. – De úgy látom, nem nagyon lepett meg a dolog – kezdte újra, miközben folyamatosan egyre közelebb került hozzám. Már láttam a szemeit, amelyek elég érdekes kinézetet kaptak. Seth-é füstszürke volt, amihez hasonlított ugyan, de Kian szeme valahol a fekete és az öccse szemszíne közt kavargott. Igen, kavargott, mivel folyamatosan változott. Az elmúlt néhány másodpercben – mióta láttam a szemeit – legalább ötször megváltozott. Mintha egy vihar kellős közepén állnék – persze ez valamennyire igaz, tekintettel Kian dühére.

- Természetesen meglepett, de… - nem hagyta, hogy befejezzem, közbevágott.

- Kém vagy? – kérdezte. Hirtelen köpni-nyelni nem tudtam. Kém? Én? Mégis mit képzel ez magáról? Csak azért, mert nem vagyok meglepődve úgy, mint kellene, már valami kém vagyok?

- Tessék?! Tudtommal Seth jött belém, és nem úgy rendeztem, hogy balesetünk legyen, idióta! Azt hiszed direkt akartam meghalni?! És mi lett volna, ha az öcséd nem szed ki a kocsiból? Ha ott hagyott volna? Cserbenhagyásos baleset, ne is figyeljünk oda rá! – már kezdtem kifulladni a sok kiabálástól. – Még mindig a kocsiban lennék, vagy a hullaházban ha Seth nem szed ki onnan! Az nem tűnt fel, hogy teli vagyok sebekkel? Szerinted ki az a marha, aki önként elvállalná ezt?! Előbb tanulj meg gondolkodni! – már nem bírtam tovább, így visszaültem a kanapéra. A kiabálásom közben felálltam, és én magam közelítettem az idegesítő sráchoz, így kicsit hátra kellett lépnem, hogy le tudjak ülni. De már annyira kimerültem, hogy valósággal ráestem az ülőalkalmatosságra. Tulajdonképpen már azt is elfelejtettem, hogy miért kezdtük el a veszekedést. De engem senki ne merjen kritizálni, főleg ne ez az elkényeztetett felfújt hólyag!

- Kian elég lesz – szólt rá a bátyjára csendesen Seth, aki még mindig ott ült mellettem. Eddig észre sem vettük, annyira belemerültünk a veszekedésbe, és most mind a ketten meglepetten néztünk rá. – Kris, gyere, aludnod kéne – folytatta, s hangja nyugodtsága nem tűnt el. Én engedelmesen felálltam – már amennyire tudtam – de kicsit megszédültem, és a kanapé felé kaptam, hogy ne essek el, de elkéstem – Seth kapott el egy sóhajtás kíséretében. Persze, alapból nem lehettem valami könnyű, most meg majdnem a teljes súlyommal ránehezedtem.

Miért vagyok én ennyire szerencsétlen? Ha valami rossz történik velem, akkor rántom magammal az embereket, és nem csak én, hanem a teljes környezetem a szakadékba esik. Most is: nem figyeltem, és most már Seth meg Kian is benne van. Bár utóbbit nem sajnáltam, vele csak vitatkozni lehet, olyan utálatos! Miközben én szerencsétlenségemen gondolkoztam, Seth átkarolta a derekamat, és feltámolyogtatott az emeletre, egy hatalmas szobába. Lefeküdtem az ágyra, és már nem törődtem semmi mással, csak a puha ágyikóval. Aztán, már nem emlékszem, hogy Seth kiment-e vagy sem, amint ledőltem, már el is nyomott az álom.

Nem tudom mikor ébredtem lehetett este is, vagy reggel. A szoba el volt sötétítve a függönyöknek köszönhetően, így fogalmam sem volt róla, milyen napszak van. Nagy nehezen felültem – az álom soha nem ugrott ki a szememből egyik percről a másikra, csak két kávé kíséretében – és meglepődve konstatáltam, hogy elég szép szobát kaptam „vendéglátóimtól”. A falak halvány sárgán derengtek, és egy-két kép is lógott a falon. Nem úgy nézett ki, mintha itt két fiatal lakna, akik csak nemrég estek túl a kamaszkoron… Várjunk csak! De hisz Kian épp tegnap – vagy ma, az időtől függően – mondta, hogy ő halhatatlan. Én pedig akkor elhittem neki. Felelevenítettem magamban a beszélgetésünket – illetve a vitánkat – és igazat adtam neki. Ha valóban örökké él, az megmagyarázná különös szemeit, és fehér bőrét. Ha vámpír lenne…

Na de Seth? Ő teljesen úgy néz ki, mint bármelyik halandó. Akár az egyik osztálytársamnak is vehetném – kinézetre egyidősek voltunk. Ha Kian vámpír, és Seth bátyja… A fiatalabbik fiú is halhatatlan, de ő nem lehet olyan, mint a bátyja. Neki barna bőre van, mintha állandóan a napon lenne, és…

Rájöttem. Eszembe jutott egy több ezer éves történet. Tulajdonképpen nem is tudom milyen régi, de ez nem is volt fontos. És történetesen a Biblia írja le ezt a hihetetlen történetet. Nem voltam biztos benne, hogy valóban jóra gondolok-e, és nem mertem megkérdezni egyik testvért sem. Ha Kiant kérdezem meg, nekem esne, hogy mégis hogy gondolok ekkora marhaságokat, és elküldene a fenébe. Ha Seth-re mászok rá, akkor elveszíteném az egyetlen lényt ebben az átkozott házban, akivel úgy-ahogy lehet értelmesen beszélgetni. De akkor is meg kell tudnom. Lerántottam magamról a takarót… Takarót?! De hiszen én tisztán emlékeztem rá, hogy beértünk a szobába, én elnyúltam az ágyon, és már aludtam is. Aztán tovább fokozódott a megdöbbenésem, amint arrébb löktem a puha paplant: Csak fehérnemű volt rajtam. Ezek szerint… Na most ölöm meg Seth-et! Mégis mi a fenét képzel magáról? Az egy dolog, ha leveszi a cipőjét az embernek, de az megint egy másik, ha már majdnem teljesen le is vetkőzteti, míg az egyén alszik! Felkapcsoltam a lámpát – mivel első nekifutásra elestem az ágy lábában – és észrevettem egy farmert meg egy pólót az ablak előtti széken. Megnéztem, őket, majd fel is vettem a ruhákat. Elvégre nem mászkálhatok csak fehérneműben két fiú előtt? Meglepődve tapasztaltam, hogy pont a méretemben vannak. Amint kész voltam, végigszántottam ujjaimmal a hajamon, hogy azért valami értelmes formát vegyek, és elindultam az ajtó felé. Míg le nem értem a lépcsőn, addig nem is volt baj. Még emlékeztem rá pár órával ezelőttről, hogy merre jöttünk. Megpillantottam a nappalit, ahol a veszekedésünk Kian-nel lezajlott. Elmentem a kanapé mellet, és láttam az ajtót, hol Kian tegnap állt, miután befutott a roncs-kocsimmal. Aztán megláttam a konyhát is. Teljesen modern felszerelések voltak benne, szinte minden a legújabb volt. Persze. Egy ekkora ház megérdemli a legjobbat, nem? Első dolgom volt, hogy csináltam magamnak kávét. Egy bögrével már meg is ittam, aztán azon kezdtem gondolkodni, hogy mit ehetnék reggelire.

Halkan kutakodtam és nem csaptam zajt. Reméltem is, nem akartam, hogy magányomban megzavarjanak – vagy csak egyszerűen attól féltem, hogy Kian megint megjelenik. Mikor végre találtam a hűtőben tojást, rájöttem, csinálhatnék magamnak rántottát. Kerestem egy tányért, és leütöttem őket – mármint a tojásokat. Most már csak valami ízesítő kellene, meg a felverés – Kian-nel is szívesen tettem volna, ha látom, hogy alszik – és tehettem volna serpenyőbe, hogy megsüssem őket. Azt hittem mindezt halkan csináltam, de tévedtem. Mikor megfordultam, hogy egy villát keressek magamnak, Seth-tel találtam szembe magam. Neki is ugyanolyan álmos képe volt, mint nekem. Bár rajtam már segített egy kicsit a kávé.

- Jó reggelt! – köszönt rám kicsit rekedten. Meglátta készülő művemet, és tovább folytatta. – Ha szépen megkérlek nekem is csinálsz olyat? – kérdezte, mire meglepődtem. Mi vagyok én, talán az anyja? De ha belegondolok, ő meg egy szobát adott, ahol még életemben nem aludtam olyan jól, mint ott.

- Ha szépen megkérsz, akkor igen – válaszoltam, majd elindultam újra a hűtő felé, míg ő töltött magának kávét. Útközben megkérdeztem tőle, mennyit kér. Válaszolt, amin én úgy megrökönyödtem, hogy el is felejtettem miért indultam el. Tévedés ne essék, nem azon lepődtem meg hogy válaszolt, hanem azon hogy mit. Én csak két tojást szedtem elő magamnak, ő meg ennek az ötszörösét kérte.

- Ezt most komolyan mondod? – kérdeztem, s még mindig nem tértem magamhoz.

- Micsodát? – kérdezett vissza, és elmosolyodott. – Ha tegnap – szóval csak egy éjjelt voltam itt – esetleg nem jutott volna el a tudatodig, én sem vagyok halandó. Sőt, még csak emberi lény sem vagyok igazán. És ezáltal éhes vagyok, és több ételre van szükségem, mint egy átlagos embernek.

- Na igen, de ennyi kaja egy négyfős családnak is sok lenne!

- Hát akkor vedd úgy, hogy én ötfős család vagyok. De ha nem indulsz el minél előbb a hűtő felé, teszek róla, hogy befogd a szádat, és a kezed járasd – morogta.

- Jól van na, megyek már! Örülj, hogy egyáltalán megcsinálom a reggelidet – morogtam én is, de nem elég halkan.

- Hé, kislány! Ha így folytatod, kidoblak! – nem hiszem, hogy komolyan gondolta, de azért jobb nem feldühíteni. Ha hasonlít Kian-nel a vérmérsékletük, akkor inkább befogom a számat.

Így hát ígéretemhez híven csendben maradtam, és folytattam a reggeli készítését. Tíz perccel később már az asztalnál ültünk, és ettük a kreálmányomat. Nekem kicsit sótlan volt, de segítettem rajta. Seth-nek viszont láthatóan és hallhatóan ízlett. Nem tudom ki tanította enni, de a fele az asztalon kötött ki, és onnan ette tovább. A végén persze rám nézett és elvigyorodott, kivillantva fehér fogait. De volt benne valami érdekes… Nem, nem az ételre célzok! A fogaira. volt bennük valami megmagyarázhatatlan. Észrevette, hogy bámulom, mire még inkább elmosolyodott, én meg zavartan szedtem össze a tányérokat, és tettem bele a mosogatóba. Mikor visszafordultam, még mindig az a bárgyú vigyor volt a képén.

- Nem szeretnél kérdezni valamit? – már ennyire ismerne?

- Nem, semmit – próbáltam közönyösnek tettetni a hangomat.

- Pedig valamit kérdezni akarsz – hát nem jött be hogy közömbösnek akartam mutatkozni. Felsóhajtottam, és visszaültem korábbi helyemre, vele szemben.

- Kian tegnap azt mondta, halhatatlanok vagytok – itt megálltam, és ránéztem. Még mindig vigyorgott, de már kezdett eltűnni lökött mosolya, és bólogatott, hogy folytassam. – Szóval… Pontosan mik vagytok? Úgy értem…

- Tudom hogy érted – már egyáltalán nem mosolygott. De ha ezt megkérdezted, valószínűleg tudod, vagy legalábbis vannak sejtéseid – várta, hogy végre belekezdjek.

- Igen, vannak. De ne nevess ki, ha tévedek! – szóltam rá, mire látszott rajta, már kezd türelmetlenkedni. – Kian érdekes szemei… meg a fehér bőre… Ő egy vámpír igaz?

- Igen, ezt jól gondoltad. És mi van velem? A bátyámat könnyű kitalálni, de én nagyon is emberi vagyok. Mit gondolsz, én mi vagyok?

- Alakváltó? – kérdeztem, mire meglepődött.

- Alakváltó? Hogy jutott ez eszedbe? És milyen alakokat veszek fel?

- Farkas alakot – suttogtam. Már kezdtem azt hinni, kár volt elkezdeni ezt a beszélgetést.

- És miből gondoltad ezt?

- Mivel ez a két lény nem fér meg egymás mellett.

- Nem értelek. Azt mondod, Kian vámpír – bólintottam. Én egy farkas vagyok, illetve alakváltó, hogy pontosítsak – megint bólintottam. És azt mondod, ez a két teremtmény nem élhet egymás mellett… Miért is?

- Mert ősi ellenségek.

- Akkor hogy lehet, hogy mi, a bátyám és én, egész életünkben egymás mellett éltünk? – már kezdtem kételkedni magamban, de azért folytattam. Elvégre, még egyszer sem mosolygott, mióta belekezdtem. Most lehetetlen gondolkodásmódom okozta ezt.

- Testvérek vagytok – hallottam magamtól egyszerű válaszom.

- De ez még nem kizáró ok. Bármelyik pillanatban egymásnak eshetünk. Áruld el, mire gondolsz most?

- A Bibliára – ahogy kimondtam, hülyén éreztem magam. – Le van benne írva minden, ami Kian-nel történt. És Ábellel. Hogy Káin megölte a testvérét, és ezért arra lett ítélve, hogy örökké a vér után sóvárogjon.

- De én hogy jövök a képbe?

- Azt nem tudom, te hogy lettél halhatatlan. Arra már nem terjed ki a tudományom. De örülnék, ha ezt elmagyaráznád nekem.

Nem kezdhetett bele, mert ebben a pillanatba éles ajtócsapódás hallatszott, mire én ijedten felkaptam a fejem. Kian állt az ajtóban, de valami nem stimmelt vele.

A szemei…