† Tizenegyedik fejezet †

A hatalmas, díszes kapu kinyílt. A hűséges szolgálók mind egytől-egyig felsorakoztak, hogy köszöntsék a kiválasztottaklegerősebb tagját. Mikor megpillantották a szépséges szép asszonyt, a lehető legmélyebben hajoltak meg.

A nő halványan, szeretetteljesen elmosolyodott, ahogy Maxim után, összekulcsolt kézzel elindult. Szemeit egy pillanatra lehunyta, s egy mély lélegzetet vett, hogy türelmetlenségét lecsillapítsa. Úgy döntött, a kivételes alkalom miatt nem fogja fel derékig érő, nap arany árnyalatú tincseit, így azok most selymesen hullottak vállára, hátára. Fején egy méregdrága, aranyból készített fejdísz csillogott, melyet apró, kristály kövek díszítettek. Oliva zöld tekintetében végtelen nagy szeretetet, nyugalmat, kedvességet, ugyanakkor izgatottságot is fel lehetett fedezni. Oliveirán a kiválasztottak viselete volt. A ruha pántjai aranyból készültek, igazi, színaranyból. Ez kapcsolódott össze a hófehér felső részével, mely csak a mellét takarta el. Az alatt is szintén aranyból készült dísz villogott. A hasát csak egy leheletfinom selyem anyag takarta el. Az ágyékán pihenő hosszú, földig érő lepel darabot gondosan rákötötték. Természetesen ezt is ugyan azzal az anyaggal dekorálták, mint a pántját. A lepel középen volt felhasítva, és az az oldala, mely combjának belső részéhez volt közelebb, citromsárga motívumokkal díszítették. Jobb kezén az ősi kar díszt hordta, mely ezüstös árnyalatban pompázott, és úgy fonódott a felkarjára, akár egy kígyó. Karján még tündökölt egy-két kiegészítő elem, ami még csodálatosabbá tette a nőt. A ház dolgozói ámulva nézték a nő fenségességét.

Röviden és tömören, Oliveira maga volt a tökély.

- Erre tessék, úrnőm - hajolt meg a férfi, mialatt egy hatalmas ajtóra mutatott. Két szolgáló azonnal ugrott, hogy kinyithassák a bejáratot, miután illedelmesen kopogtak. Oliveira alig hallhatóan felsóhajtott, mikor meghallotta a Király halk, erős és magabiztos hangját.

- Szabad - a két öreg pedig kinyitotta az ajtót.

Rodion elképzelhetetlenül örült, mikor megpillantotta szerelme arcát. Majdnem felpattant a helyéről, hogy egy elmebeteg módjára megrohamozza a nőt, de természetesen ez nem lett volna királyhoz méltó cselekedet. Így lassan felállt, s úgy tekintett végig a gyönyörűségen.

- Uram - lépett beljebb Oliveira, s mélyen, alázatosan meghajolt. Mezítelen lábának egy kicsit hűs volt a hideg kő, még sem tette szóvá. Pontosabban, nem tehette szóvá.

- Felemelkedhetsz - jelentette ki.

A férfi már csak pár méterre állt tőle, s kedvese láthatta, hogy egy nagyot szippant. Ó, Istenem, ez az elmondhatatlanul finom permet, gondolta a király. Zöld alma, menta, levendula és grépfrút. Halványan elmosolyodott, s kinyújtotta felé nagy, erős kezét. Az úrnő viszonozta a lágy mosolyt, majd puha, hosszú ujjait Rodion kezébe rejtette el, mire az gyöngéden magához rántotta, s szorosan ölelte. Gyorsan és pergősen mondott hálát az Őrzőnek, amiért újra láthatta őt. Óvatosan megsimította a tökéletes arcot, s lehajolt hozzá, hogy egy csókot nyomhasson a mézédes ajkakra.

- Örülök, hogy ismét láthatlak, leelan. - sóhajtotta.

- Színt úgy, drága uram - ölelte magához végtelen nagy boldogsággal. A viszontlátás öröme mindkettejük lelkét életre keltette. A nő azokkal a rabul ejtő szemekkel belepillantott Rodion tekintetébe, ahogy egy lassú mozdulattal megfogta a vámpír sötét tincsét, s ujja közé fonta.

- Szeretnéd látni, igaz? - Olive csendben lehajtotta a fejét, mialatt elmosolyodott.

- Hát persze - Rodion magához ölelte, és rápillantott a szoba keleti részén lévő ajtóra. Gondolatainak erejével kinyitotta. A zár halkan kattant, majd lassan kitárult, ahol Deliát lehetett megpillantani.

A lány sűrűn lélegzett, ami főként az izgulásának lehetett betudni. Édes Istenem, az anyja elmondhatatlanul gyönyörű volt! Ajkai döbbentségében elváltak egymástól, és érezte, hogy alig tud megmoccanni az ajtóban. Magában le is szidta magát. Mélyen elpirult, ahogy ismét erre a fenséges nőre pillantott.

- Teuln ohyn. Meama zeau lellean. - suttogta.

Ó, ezt kivételesen értette. Az ősi nyelven azt mondta, hogy „Én kicsim. Mama édes kincse.” Nem tudott érzéseinek parancsolni: a szemeiben ülő könnycseppeket elengedte, melyek most csillogva folytak végig arcán. Megszüntette a köztük lévő távolságot, s szinte repült az anyja kezeibe.

Az édesanyja bőre kicsit hideg volt a számára. Mégis, úgy érezte, ezzel az öleléssel végre ténylegesen hazatért. Otthonra talált. És elképesztően boldog volt.

- Meama! - hajtotta fejét a nő mellkasára. Majdnem összeroppantotta, olyan erősen szorította Deliát.

- Had nézzelek - kérte, s egy picit eltolta magától. Végigsimított a lány arcán, hosszú haján, puha vállain. Megtörölte szemeit, mielőtt szélesen elmosolyodott volna. - Gyönyörű vagy - megfogta kezeit, s megszorította. - Nem szabadna ennyire elérzékenyülnöm - sóhajtotta. - De úgy gondolom, Őszentsége ez egyszer elnézi nekem - nevetett fel. Ó, a hangja olyan, akár a legszebb dallam a világon.

- Oliveira - szólalt meg a király. - Hány napra engedtek el?

A nő a szerelmére pillantott.

- Egy kiválasztottat eredetileg egy napra szokták elengedni, hogy kiszolgálhassa a harcosokat, illetve a királyi család tagjait. De ez esetben, az Őrző volt oly’ kedves, s megértő, hogy két nappal meghosszabbította ittlétem idejét - felelte csilingelően.

- Három nap - lehelte a király örömmel telve, mialatt leült az antik bútorra. A két nő is helyet foglalt. 

- Az átváltozásod ugye rendben történt? Egy hímnemű tökéletesen kielégítette ivási vágyaidat, igaz?

Delia Drake-re gondolt. A férfi vonakodott, de végül felkínálta magát. Istenem, még mindig érezte a vérében keringeni az ő éltető energiáját. S csak ha rágondolt, máris melegség lepte el szívét, s borzongás testét. És az első együttléte vele... Azóta se látta őt. Már rettenetesen hiányzott neki.

- Igen - mosolyodott el szomorúan. -, minden rendben történt.

- Hál’ Istennek.

- Egy kérdés már rég óta nyomja a szívemet - vallotta be a fekete hajú lány. Egy ideig csendben a török szőnyegeket nézte, majd felemelte zöldesszürke szemeit, először anyjára, végül édesapjára tekintett. - Mért kerültem Mary Oldbenhez?

- Sejtettem, hogy ez lesz a kérdésed - apja arca fájdalmasan villant. Elővett a szivar tartóból egy szálat, rágyújtott, és egy nagyot szippantott belőle. - Mikor megszülettél, hatalmas ünnepséget rendeztünk a számodra. Emlékszem, az összes létező arisztokrata család, a harcosok jelen voltak, sőt, még maga az Őrző is elmondta jókívánságait.

„A díszes szobában, a tölgyfából készített bölcsőben az újszülött gyermek mérgesen felsírt, amiért egyedül hagyták őt. Dühösen rúgkapált össze-vissza, hátha ezzel felkelti valakinek az érdeklődését. Kérése meghallgatásra talált, ugyanis egy gyönyörű nő jelent meg mellette, ki óvatosan kiemelte pihenőhelyről. Gyöngéden ringatni kezdte, s halkan dúdolt is neki, mire a csecsemő szempillái felemelkedtek. Zöldesszürke pillantásával kíváncsian nézett édesanyja tekintetébe.

Az ajtóban maga a király állt meg büszke tekintettel, csodálva szerelme profilját. Lassú, ragadozó léptekkel elindult kedvese felé. Hátulról magához ölelte, belecsókolt nyakába, s boldog szavakat suttogott a fülébe, mire a kicsi dallamosan felkacagott. Elmosolyodva lepillantott szerelmük gyümölcsére.

- Ideje menni, leelan. A többiek már csak ránk várnak - bökdöste meg orrával a nő vállát.

- Menjünk - a férfi átölelte a nő derekát, s ketten együtt indultak lefele a lépcsőn.

Nem is sejtették, hogy ez az est nem csak a szórakozásról, és a fenséges pár gyermekének az üdvözléséről fog szólni...”

- Minden tökéletesen indult. A vámpírok s vámpírnak meghajoltak előttünk, és gratulációkat, meg áldásokat mondtak nekünk. De nem számítottunk arra, hogy elárultak minket. Éjfél előtt, úgy tizenöt perccel, megszámlálhatatlanul sok vadász jelent meg a királyi palotában - szorította ökölbe a kezeit Rodion. - Mondtam édesanyádnak, hogy meneküljön, de túl késő volt. Az egyik gazember elkapta őt, egy másik pedig kiragadott a kezéből.

„A levegő megfagyott a pompás bálteremben. A vadászok túlerőben voltak, felfegyverkezve. Az őrség nagy részét megölték, a többieket fogolyként a Főnök színe elé vezették. Az akkori fő vadász gúnyosan elmosolyodott, ahogy végignézett a kis porontyon.

- Szép kis lúrkó - nevetett fel gúnyos hangján. - Tehát miattad rendezték ezt a fényes ünnepséget? - simított végig hosszú karmaival az arcán, mire meg is sebesítette a picit. - Szánalmasak vagytok, vérszívók.

- Könyörgöm, ne bántsd! Vigyél el engem, büntess engem, csak őt hagyd békén! - a két ellenség szorosan tartotta, emellett egy kést is szegeztek a király nyakához.

- Haha, ugyan már, vérszívó! - nevetett fel érdes hangján. - Számunkra az a legszebb látvány, ha szenvedni látunk téged, és az egész nyomorult fajodat! És ezt hogy érhetjük el? Ha a kis tüneményt - bökött a fejével a pólyába bugyolált lányra. -, illetve forrón szeretett drágádat szépen átküldjük a túlvilágba.

- Ne tedd!

- Egyébként - kezdte elégedett hangon. -, köszöntsd hőn szeretett fivéredet - mutatott Rodion öccsére, kit megkötözve löktek előre.

- Viktor - suttogta döbbenten. - Te tetted ezt? - kérdezte halálra vált arcon.

- Igen, ő - válaszolt a világos hajú. -  Köszönjük is, kedves Viktor.

- Mért? - arca eltorzult a fájdalomtól.

- Nem tehettem mást - hajtotta le a fejét. - Azt mondták, ha nem teszem meg, a felemet és a gyermekeimet megölik.

- Végül is, tökmindegy, elvégre, már mindannyian halottak - nevetett fel ördögien a vezér.

- Mi? Azt mondtad-...

- Öljétek meg! - utasította. Egy másodperc múlva egy ernyedt testet láttak a földre esni.

Sok elhaló, rémült sikításokat lehetett hallani, meg egy gyermek sírását is. Az idegességtől nem tudtak láthatatlanná válni.

Ám akkor, egy dühös morgást lehetett hallani. A férfi éjfekete haja csapzottan simult, mindkét tekintete vérvörös színben pompázott. Szemfogai vészesen megnyúltak, hatalmas termete remegni kezdett.

- Mi a... - fordult felé a rohadék. - Ördög és Pokol! Ez nem lehet igaz!

Akkor tényleg olyan volt, mintha elszabadult volna a pokol. Drake rettenetesen dühös volt, felhergelték, és képtelen volt megálljt parancsolni indulatának. Villámgyorsan rontott neki a több száz vadásznak. Egy perc alatt, minimum húszat gyilkolt meg. Mindenki próbált fedezékbe vonulni, próbált menekülni. Akárcsak a vadászok is... Nem számítottak rá, hogy Ő is itt van. És tudták... nagyon jól tudták, hogy tilos őt megölni! Mert ha végeznek vele, az olyan, mintha a saját halálos ítéletüket írnák alá.

- Válj láthatatlanná!

- Rodion, én...

- Azt mondtam, válj láthatatlanná! - könyörögte.

- Szeretlek - suttogta könnyezve, mielőtt eltűnt volna.

Minden olyan gyorsan történt... Mindkét oldalon nagy volt a veszteség, mégis a vadászoknál nagyobb volt a kár, ezáltal menekülni kezdtek. Ám a gyerekkel együtt.

- Delia! - üvöltötte a király. Ő is megsebesült. Hasán egy rettenetesen mély seb vöröslött, ahonnan nemesi vére csorgadozott. A földre rogyott, szemeiből könnyek csorogtak. Ott térdelt, a halott testvére, a halott arisztokrata családok tömkelege, és a halott vadászok porai mellett.”

- Drake... - suttogta elhaló hangon a fiatal lány.

- A férfi hihetetlenül jól teljesített. A vadászok felét legyilkolta. Már majdnem sikerült megszereznie téged, mikor súlyosan megsérült. Te pedig eltűntél, s senki nem hallott felőled - köszörülte meg a torkát. - Tizenhét éven át kerestelek téged. Nap hosszakat. Aztán tizenöt év elteltével, már feladtam a reményt, hogy megtaláljalak. Tudtam jól, hogy a vadászok kegyetlen gyilkosok, akik abból merik energiájukat, ha ölhetnek.

- Pedig itt voltam... Angliában...

- Tudom - sóhajtotta. - De a szagod annyira, de annyira elkeveredett az emberekével, hogy már nem tudtalak... nem tudtunk érezni. Aztán most hála Drake-nek, sikerült visszakapnunk téged.

A lány megtörölte tekintetét. Most már egészen biztos volt benne, hogy látnia kell a férfit. Találkoznia kell vele, hogy kifejezhesse háláját. Annyira vágyott rá, hogy ismét belepillanthasson abba a csodálatos gyémánt színű szempárba. Istenem, bármit megtenne ezért.

- Üdvözlöm, Oliveira - hajolt meg Vande, miután belépett.

- Szervusz - köszöntötte.

- Apám - fordult felé a lány tisztelettudóan. - Szeretnék elkéredzkedni.

- Miért? - vonta fel a király a szemöldökét.

- Egy civil vámpír súlyosan megsérült, és rengeteg vért vesztett. Innia kell - hazudta csendben. - Elenged?

- Egy civil?

- Peapa, tudja nagyon jól, hogy a mi vérünk a legerősebb. Már két emberi nőből is ivott, de mindkettejükből annyit, hogy már az ájulás határán vannak. Az én vérem pedig erős és tiszta.

- Felajánlom magamat - állt fel Olive.

- Nem - ellenkezett talán túl hevesen is. - Úgy értem - pirult el. -, ön inkább maradjon itt... a lányával. Biztos rengeteg dolgot kell megbeszélniük - mosolyodott el halványan, ahogy félénken apjára pillantott.

- Rendben. De utána gyere haza.

- Köszönöm, apám - azzal egy szempillantás alatt láthatatlanná vált.

Képes volt hazudni, csak azért, hogy láthassa Drake-t. Érezte az ereiben csordogáló vámpír véréből, hogy az állapota nem éppen a legjobb. A mellkasa fájt, ebből tudta, hogy szerelme vagy megsérült, vagy pedig az átok ismét elhatalmaskodott rajta. Pár perccel később már egy elhagyatott ház lépcsője előtt jelent meg, hogy enyhítsen a férfi fájdalmán.