A hold ereje és szépsége mindig is elbűvölt, már egészen kicsi gyermek korom óta. Mikor jött a telihold, sosem tudtam aludni. Támasztottam az ablaküveget és csodáltam azt a nagy, kerek fényes valamit.

Nevelőszüleim elmondása szerint, volt olyan este, mikor szinte öntudatomon kívül, órákig csak az ablakban lógtam és nem reagáltam semmire. Viszont, amint az ágyamba akartak tenni, rögtön hisztérikusan kapálózni kezdtem, rúg-kapálva karmoltam, és haraptam. Azt mondták olyan voltam, mint egy vadállat. De valahogy – hosszas kínszenvedés után -, mégis mindig sikerült elérniük a céljukat.

Alig voltam 8, mikor elvesztettem a szüleimet. Egy kis házban éltünk egy erdő szélén, valahol Kijevtől úgy 100km-re, egy kisváros Stavky környékén. Az éjszakára nem emlékszem, össz-vissz annyit tudok, hogy a korházban ébredtem fel, és közölték velem, hogy a szüleim meghaltak. Benn rekedtek a házban, ami pedig porig égett. Engem nem messze a hát mellett találtak meg a hóban. Kormos voltam, mocskos, véres és eszméletlen. Mindez után a kaland után, intézetbe kerültem. Alig voltam ott egy fél éve, mikor megjelent egy család Londonból. Megtetszettem nekik, az elesett kislány, aki még mindig a történtek hatása alatt áll… Azonnal el is vittek magukkal. Hurrá! Nem akartam új szülőket, sőt senkit sem kívántam magam köré, de nem volt választásom. Senkit nem érdekelt, én mit akarok. Mennem kellett. Az intézet nevelői valahol örültek is ennek a hitelen jött dolognak. Sosem voltam egy jó gyerek.

Ami a nevelőimet illeti. A legnagyobb sérelem számukra az volt, hogy nem voltam hajlandó anyunak és apunak szólítani őket. Tudtam, hogy nem az igazi szüleim, és emlékeztem rájuk. Nem fogadtam el őket. Úgy éreztem, ők csak egy koloncok, amiket el kell viselnem, hogy felnőtt legyek, és végül a saját utamat járhassam. Nem tudom pontosan mi akadályozott meg abban, hogy azokat a szavakat kimondjam, de valahogy nem tudtam őket elképzelni igazi szülőként. Bread és Grace nagyon kiakadt eme viselkedésemtől. Főleg, mikor az akaratos kiskölyök belépett a lázadó tinik klubjába. 

Elkezdtem bandázni. Igaz a benne lévő emberek soha nem is érdekeltek, sokkal inkább, hogy rajtuk keresztül, vagy rájuk hivatkozva azt csináltam, amit akartam. Remek alibit szolgáltattak nekem, és az sem nagyon tudott meghatni, hogy miattam szobafogságot kaptak a tagok, mikor Grace beköpte őket a szülőknél. Mindig volt cirkus a kimaradásaimból, és általában ilyenkor az egész banda szívott miatta. És csodálkozott, hogy nem szólítom anyunak… Vicces egy nőszemély volt. A legjobban azt nehezményezte, hogy cigiztem. Nem volt hozzá köze, mert nem ő volt az anyám. 

Suli mellett dolgozni jártam. Kisegítő melók egy gyorsétteremben. Szereztem annyi pénzt, hogy akár el is költözhettem volna, mert a lakbérre megvolt a pénz, kaját meg kaptam az étteremben. Meg is mondtam egyszer a „szüleimnek”, hogy le lehet rólam szállni. Mindig kaptak annyi pénzt tőlem, mintha albérletbe lennék náluk. A többit megoldottam. Nem volt beleszólásuk, hogy nézek ki, hova megyek és mit csinálok. Mondanom sem kell gyűlöltek miatta, de nem volt mit tenni. Nem tudtak mit tenni. Alig vártam, hogy 19 legyek, és befejezzem a sulit. A vége felé ők is így voltak ezzel.

Van néhány dilim az életben, amit igyekszem palástolni. Ilyen például, hogy baromi érzékeny az orrom, és olyan hangokat is meghallok, amit csak nagyon kevés ember képes érzékelni. A reflexeim is nagyon jók. Az ex tesi tanárom szerint, olyan vagyok, mint egy macska. Olyan erős és hajlékony, és csaknem annyira lusta is. „Ha nem noszogatnálak folyton, képes lennél egész órán az ugró dombon heverészni, és nézni a többieket!” Igaza volt. Mert ha tényleg nem noszogatott volna, ott dekkoltam volna óra végéig.

Másik dilim, hogy megmagyarázhatatlanul vonzódom a nagy macskákhoz… meg persze, a kicsikhez is. A szobám minden fala ki volt tapétázva a különféle macskalények képeivel. Mellette kis cetliken a legjellemzőbb tulajdonságaik. Valamint a különböző kultúrákban betöltött szerepük. Imádom őket ennyi. 

Visszatérve a képességeimhez. Utáltam őket. Időnként, ha jobban figyeltem valakire, vagy felidegesített, vagy közel kertült hozzám, képes voltam érezni azt, amit ő. Nem tudom, mi lenne erre a megfelelő szó, hatodik érzék, vagy szimplán női megérzés. Mindenki úgy hívja, ahogy akarja, én minden esetre kikészültem tőle. Többek között ez volt az oka, hogy soha nem volt pasim. Hamarabb kiszagoltam a szándékaikat, mint hogy komolyra fordult volna a dolog. Nagyon irritáltak a szagok, és illatok is. Még előbbi érzékemmel tudtam mit kezdeni, utóbbira nem volt befolyásom. A dohány finom illata volt az egyetlen, ami meg tudott nyugtatni. Az valamiért sosem zavart. Persze, csak ha jó minőségű volt. 

A történetem akkor kezdődött el igazán, mikor egyetemre kerültem 2005-ben. Történelmet és régészetet tanultam. Nagyon érdekelt a dolog, ugyanis bejárhattam ezzel a szakmával az egész világot. Persze csak a diploma után. Mindig is vonzottak az ősi titkok, mítoszok és legendák. A háborúk, és a balfék ezredesek már kevésbé, de istenem, minden örömben van valamennyi üröm is, nem igaz?

Eredetileg Kijevben születtem, gyakorlatilag Londonban élek a nevelőimmel, és valahol a világ végén egy fennsík szerű képződményen áll a suli, valahol félúton Sheffield és Manchester között. Hatalmas ódon kastély, kicsit olyan Harry Potter jellegű, de meg kell hagyni, amilyen zord kívülről, annyira lakályos a belseje. A legjobban azt szerettem benne, hogy bentlakásos iskola volt, és mivel elég messze volt Londontól, csak ritkán fordult elő, hogy haza toltam a képemet. Mikor oda kerültem, lenyűgözött a hely. A vastag, mesteri módon megmunkált kőfalak, a boltozat, a finom kőcsipkék. A hatalmas klubhelyiség a hálótermek előtt. Az a rengeteg ős öreg könyv, verses kötet, antológiák, történelmi és mitológiai gyűjtemények. A közepén 2 folyosó nyílt a szobákhoz. A jobb oldali a lányoké a bal a fiuké volt. Előbbi a helyekre nézett, utóbbi az átriumos belső kertre. Hatalmas Ódon ablakok sorakoztak a küldő folyosókon, nehéz bársonyfüggönyökkel. Én voltam az egyetlen, akit mindez lenyűgözött.

A szobám… Na, igen ez megint más tészta. 4-en laktunk egy szobában. Én voltam az egyetlen első éves. A többiek már egy éve koptatták a padokat. Nem sok barátom volt, pontosabban 1 sem, és főleg nem a szobából akartam választani. Nem voltak valami… valami… Hozzám illők. Fogalmazzunk úgy, hogy a műköröm, szépségápolás és a pénz mi hamarabbi cuki cuccokra való költése, nem igazán az én asztalom. Viszont annál inkább az övék. 3 pláza cica, a legnyavajgósabb fajtából. Bármennyire is szeretem a macskákat, hát, ők egyáltalán nem tartoztak a kedvenceim közé. Távolról sem…

Az első néhány héten sokszor előfordult, hogy éjszaka kimentem a klubhelyiségbe, kiültem az ablakba és csak bámultam ki a fejemből. Ilyenkor mindig cikáztak a gondolataim mindenfelé. Mint egy megállíthatatlan folyam. Iszonyat mennyire tud zakatolni az agyam, ha egyszer hagyom, hogy beinduljon. Ilyenkor előfordult, hogy előkerült a cigaretta, és rágyújtottam. A házirend többek közt ezt is tiltotta, mint ahogy azt is, hogy a diákok éjfél után a hálókörleten kívül tartózkodjanak. Engem valahogy ez nem nagyon tudott meghatni. Reméltem, hogy nem annyira elvetemültek a tanárok, hogy hajnal 3kor induljanak el szobát, és körletet ellenőrizni. Az ő szobáik a miénkkel párhuzamosan, az ebédlő másik oldalán helyezkedtek el. A folyosóról tökéletes rálátással a fiúk szobáira.

A tanév kezdete után majd 3 héttel, még mindig elveszettnek éreztem magam, abban a gyönyörű labirintusban. A suli már rég megkezdődött, de az órák még csak azon a héten kezdődtek el. Volt egy hét beköltözni, egy a tantárgyakat felvenni, és miniden egyéb hivatalos dolgot elintézni. Kis elsősként nem ismertem senkit, és be kell valljam nem is igazán állt szándékomban a szükségesnél több emberrel barátságot kötni. Így egyik éjszaka arra a következtetésre jutottam, sétálok egyet, és felmérem az épületet. Álmatlanságban szenvedek, és alig 4-5 óra alvás elegendő, hogy egy napot végig hajtsak. Találtam néhány vicces lépcsőt, ami vicces helyekre vitt, mint például a tanári hálókörlet. Na király. És, hogy a akis kalandomat megkoronázzam egy cinkes helyzettel, hát miért is ne pont akkor kellett az indián kultúrák professzorának kivágnia előttem az ajtót. A szívroham kerülgetett és egy elfojtott sikolyféle is előtört belőlem, miközben a szemközti falnak feszült a hátam. Majd másfél métert ugrottam hátra rémületemben. Az efektek hatására a tanár is meglepődött. Életemben akkor találkoztam vele először és meg kell hagyni nem mindennapi látványt nyújtott az ürge. 

A vicc az egészben az, hogy tényleg indián. Családfája szerint maja ősöktől származik. Ki is néztem belőle a dolgot. Majd 1,80 magas volt, hollófekete, szög egyenes haja, a háta közepéig ért. Lazán összefogta egy gumival, néhány tincs rakoncátlanul a szeme elé hullott. Orron apró ovális olvasó szemüveg, kezében egy verses kötet. A ruházata… hát igen. Egy elnyűtt, talán egykor szürke mackónadrág, 2 fekete csíkkal az oldalán, felül semmi. Teste kisportolt, atléta test volt. Nem igazán tudtam összeazonosítani azzal a könyvmollyal, akinek én képzeltem. A szobájából kiszűrődő narancs fény pedig csak még jobban kiemelte bronzos bőrét, és sajnos igencsak dühösen csillogó csokoládé barna szemeit.

- Kisasszony! Maga mit keres itt ilyen későn? – zökkentett vissza csodálatomból. Kicsire húztam magam, hátha nem vesz észre. Rémisztő volt az az édeskés illat, és energia, ami belőle áradt, és gyengéden körbeölelt. Majd lehunyta a szemét és kedvesen folytatta. – Jobb lenne, ha visszatérne a körletbe, mielőtt más is meglátja Miss…
- Petrov. Tatjana Petrov uram… e… e… Elnézést. Csak kicsit elmerengtem, és gondolom rossz felé indultam… Most azt hiszem… - makogtam, miközben mutogatni kezdtem, a körlet felé.
- Jöjjön! Visszakísérem az ebédlőig.
- Köszönöm professzor… Malbishn. – jutott eszembe a tanár neve. Imádkoztam, hogy jól ejtsem, csak hogy ne nézzen teljesen lököttnek. – Azt hiszem, hogy egyedül is visszatalálok. Jó éjt! – mondtam mosolyogva, és már majdnem a folyosó végén jártam. Sprinteltem, mint akit puskából lőttek ki!

„Huh… Amilyen dögös, annyira félelmetes!” – gondoltam nagyot kortyolva a levegőből, az ebédlő előtt. Az egy dolog, hogy a tanár úgy méregetett, mint vad a prédát, de az a különös illat, és energia… Volt benne valami felsőbbrendű. És lekezelő… Biztosra vettem, hogy ezeket a furcsaságokat, fiatal, alig 28 éves, életkorának, és nem fehér emberi származásának kell betudnom. Mikor a klubhelyiségbe értem, levetettem magam a kanapéra, és szépen elterültem, mint a kecskebéka. Egyik lábam feldobtam a háttámlára, másik a földön pihent, balom a mellkasomon, jobb karom a homlokomra tapasztottam, és igyekeztem kiűzni a hülye gondolatokat a fejemből. Mint például, milyen lehet egy szenvedélyes éjszaka azzal az Adonisszal kettesben. „Nem, nem, nem és NEM! Ilyenre még gondolnod sem szabad! Az az ember a tanárod!” – mondtam magamban és szorosan összezárt szemekkel próbáltam valami másra koncentrálni.

Arcomról a pír egy pillanat alatt elszállt, mikor neszezést hallottam az egyik folyosóról. Hirtelen felültem, és a két feketén tátongó lyukra néztem. Olyanok voltak, mint két éhes száj, ami csak azt várja, hogy besétáljon rajta valami, vagy valaki, hogy aztán elnyelhessék. A neszezés abba maradt. Az illető megállt. Beállt a csönd. Erősen figyeltem a folyosókat és megéreztem, hogy a fiúk folyosóján áll valaki. Nem félelem áradt felőle, sokkal inkább csalódottság. Mint mikor, egy csínytevő gyereket lefülelnek, még mielőtt a balhét megcsinálhatná. Biztosra vettem, hogy valamelyik nagyokos akarta meglátogatni barátnőjét egy kis éjszakai etyepetyére, vagy éppen nem is a barátnőjét… Visszahanyatlottam a kanapéra és unottan megszólaltam.

- Ne légy nyuszi, bújj elő! - semmi válasz. – Jobban tennéd, ha önszántadból indulnál meg valamerre, mielőtt én megyek utánad!

Ez utóbbi megszólalásom hatásosabbnak bizonyult. Az illető elindult a klubhelyiség felé. Addig nem láttam belőle semmit, még az ablakhoz nem masírozott. Csak mikor éreztem, hogy ott van majdnem mellettem, vettem a fáradtságot, hogy felemeljem a fejem. Csakhogy azon kívül, hogy izmos vádlija van és piros bermuda nadrágot viselt, semmi mást nem is láttam belőle. Még annyit tudtam beazonosítani, hogy pasi, ugyanis a további mustrát megelőzve, hihetetlen gyorsasággal mellettem termett, csókot lopott, majd könnyed mozdulattal átlendült a kanapén és eltűnt a folyosón. Esélyem sem volt jobban szemügyre venni, és mire feleszméltem mi van, már csak a kuncogását hallottam a fiúk hálókörletéből. 

- Na várj csak! – sziszegtem a fogaim között, átvetődtem a kanapé támláján, és amilyen gyorsan csak tudtam megindultam a hang irányába. 

A folyosón teljes volt a sötétség. A beugrók, vak ablakok remek búvóhelyet szolgáltattak. Csak a megérzéseimre hagyatkozhattam, aminek nem örültem túlságosan. Az ajtók alól sem szűrődött ki fény, és a vizesblokk is sötéten ásított. Lassan kezdett motoszkálni bennem a gondolat, hogy lehet nagy hibát követtem el. „Mi van, ha ez az egész csak egy csapda része, és mindjárt elő jönnek a fiúk és megerőszakolnak…” Ilyen és hasonló gondolatok keringtek a tudatomban, mikor megálltam az egyik beugrónál. Furcsa érzés fogott el. Valami nekem csapódott. Átkarolva lefogta mind a két karomat, felemelt, és éreztem, hogy fordulok. A következő pillanatban a hátam a beugró kemény köveinek préselődött, a kezeimet a fejem fölött bilincselte a falhoz, és ismét megcsókolt, hogy még véletlenül se jusson eszembe sikítani. Utólag belegondolva, akkor teljesen meg is feledkeztem róla. Azon járt az agyam, hogy hogyan ért a hátam a falhoz, mikor ha jól éreztem a mellkasának támaszkodtam mikor felkapott. 

Viszont mikor megcsókolt már nem igazán gondolkoztam. Olyan tüzes, olyan szenvedélyes, és olyan mohó volt, hogy képtelen voltam nem viszonozni a csókját. Ugyan azzal a hévvel hajoltam előrébb, hogy kapjak még belőle, mint amivel ő kezdett végig simítani a karomat, és a vállaimat. Mintha az agyamban is teljes lett volna a sötétség. Az a pasas, kiverte nálam a biztosítékos. A fejemet a falnak nyomta, miközben nyakamra simította puha tenyereit. Teljes testével nekem feszült, így nem lehetett nem észrevenni, hogy mennyire… hogy is mondjam… Hogy mennyire beindult… odalent. Nadrágja erőteljesen kezdett dudorodni. Ez kellett nekem ahhoz, hogy vége legyen az áramszünetnek, a fejemben. A rendszer újra indult és a vörös sziréna azonnal üvölteni kezdett a buksimban, hogy nagyon gyorsan tűnjek el onnan! 

Fogalmam sincs hogyan, de sikerült lelöknöm magamról merénylőmet, aki széttárt karokkal értetlenül tett egy lépést felém.

- Na jó! Ezt most miért kellet? És egyáltalán ki vagy te?
- Ugyan már Ginny, hagyd a játékot!
- Bocsi Öcsi, azt hiszem, összetévesztesz Miss. Szöszivel. Én Tatjana vagyok, a szobatársa. 
- De hisz, ez az ő illata. Ez az ő parfümje.
- Ja! Mivel az egész szobát telepermetezte ezzel a pacsulival, nekem is jutott belőle bőven. Most pedig halljam, ki vagy?
- A nevem, Dante Watson. És most, hogy már ismerjük egymást, befejezhetnénk, amit az előbb olyan nagy hévvel elkezdtünk.
- Befejezni? Tünk? Ha rosszul emlékszem, itt max. te kezdtél el valamit, és van egy rossz hírem! Egyedül fogod befejezni, de legalább is nélkülem. – válaszoltam, és a klub felé vettem az irányt.
- Nekem viszont nagyon is úgy tűnt, hogy élvezted a helyzetet, és igencsak partner voltál a dologban? – suttogta az ajkaimra. Előttem állt és szinte csak milliméterekre lebegett az arca az enyém előtt. Vagy ennyire gyors, vagy én vagyok fáradt és kezdek rosszul tájékozódni, de meg mertem volna esküdni, hogy az előbb még a hátam mögött állt. Torkom, szám kiszáradt abban a pillanatban. Nagyon szippantott a levegőből. – Őrjítő az illatod!
- Hát akkor igen jól fogsz szórakozni Ginny-vel, ha ez az édes vacak ennyire kanossá tesz. – mondtam suttogva. Tudtam, hogy csak így marad határozott a hangom.
- De éles a nyelved kicsi cica! Ne aggódj! Dante bácsi, majd megoldja. – mondta, és újra az ajkamra tapasztotta ajkait. Egy könnyed, puha kis csókot lehelt rá, de viszonzást nem kapott. 
- Dante! Dante, itt vagy? – hallottuk a suttogást a folyosó végéről. Szimatolni kezdtem, mert egy ismerős szag tódult felénk. Ginny volt az, ott állt a folyosó torkolatánál, teljesen felvillanyozva. 
- Én lefoglalom, te pedig kiosonsz mögötte. Ne akard velem összeakasztani a bajszod! Úgyhogy senkinek egy szót sem, mert különben véged!
- Túltárgyaltuk. – mondtam halkan, majd a falnak támaszkodva vártam és füleltem. 

Hallottam a fiú puha lépteit, ahogy kifelé halad. Majd egy halk sikoly-kuncogás kombinációt, és azt, ahogy fulladozni kezdenek egymás ölelései, és csókjai közepette. Ekkor jött el az én időm, hogy angolosan távozzak. A tanártól nem rohantam el ilyen sebesen, mint onnan. Főleg, hogy furcsa, félre érthető hangok kezdtek szűrődni felőlük. „Irány a szoba!”

Még szerencse, hogy én kaptam az ablak melletti ágyat. Más különben biztos, hogy megfulladok attól a szag kavalkádtól, ami a szobát uralta. Legalább 3-féle különböző parfüm elegye. Mint valami idegméreg, vagy kábító gáz… Kilöktem az ablakot, a sarokvasak halkan megcsikordultak, mire a másik két lány megmoccant. Füleltem, de semmi változás. Még mindig aludtak. Kibámultam a csillagos égre, és a Hold, majdnem teljesen kerek arccal vigyorgott a képembe. „Szóval miattad nem tudok aludni.” – nyugtáztam magamban, és az órámra pillantottam. Hajnali fél 5. Alig 2 és fél óra múlva kelni kellett volna. Nem tudtam érdemes e aludni. Elgondolkodtam, hogy milyen órám lesz következő nap, de úgy döntöttem, majd reggel megnézem. Amúgy meg fogalmam sem volt róla. Majd ha csipog a vekker.

Aha, meg ahogy én azt elképzeltem…